Érzem

Hogy nem fojtogat éjjelente a felismerés, ne gondold. Hogy gúzsba kötött karjaim nem fonnám inkább derekad köré, ó ne! S tán még azt se, hogy – a hosszan tartó némaságtól – nem remeg számtalanszor ajkamon az elképzelt párbeszéd.

Időnként, ha elég hosszan révedek befelé, arcodra képzelem a szélben táncoló muskátli árnyékát és minden ottfelejtett érintést. Olyankor tudom, hogyan lehetnék egyszerre itt, az anyagban, és közben óhatatlanul a semmiben testet öltve a minden. Tudom, hol van önnön láncom minden egyes szemének zsákútja, és a magányban a találkozás. És hozzád szegődve, Hervay, „lázítok (…) a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen (…)”, részben megmutatkozott lényünk ellen, amely a ki nem mondott szavakat ölelve néha meghal a levegőben. A kölcsönkapott erő és mérhetetlen oltalom talán visszajár, de mondd: te, te ott majd, ha mindez véget ér… még megtalálsz?

Behunyt szemhéjamon át a fényt keresem, és tudom.

Tudom, hogy gondolod.   

Fohász

Legyen uram és istenem, legyen totemem, védőszentem, földre szállt és megtestesült, legyen egy velem: a létem. Távolról kísérje emelkedő és mélyrepülésem, rántson vissza, ha megtévedtem, hogy ne fájjon annyira hazaérkezésem. Adjon mindig annyit, amennyit megbírok: türelmet, gerincet, alázatot és némi szerénységet. Szeretetet és hamuba sült pogácsát az útra, látást és tudást hogy ne vesztődjek el újra és újra. Adjon lágy ösvényt, amit biztosan látok, és ahova mindig visszatalálok, ahova tudom, vég nélkül visszavártok. Építsen csatornát is belém, hadd peregjen messzi, ami nem tapadhat, hogy elengedjem, ami már nem maradhat. 

Adjon nyelvet, hogy általa gyógyítani tudjak, és adjon éles elmét, hogy emlékeimbe rajzoljalak. Adjon magányt és időt, hitet és teljességet. Ne kíméljen, sújtson és leckéztessen: állítson elém egyenlő küzdelmet, félelmet, magas gátakat és sötét tengereket. 
És ez az uram-istenem-totemem-védőszentem legyen a lét(el)em: a test-vérem.

Könyörgöm, legyen fény.

Köszönöm.

Melletted megtanultam milyen lenni.

Hogy milyen illatodhoz nőni, rezdülésből tudni, szemedben csodákat látni, hangtalanul kiabálni. Kicsit boldognak, fáradtnak, esténként elvétve görcsösnek, hogy milyen párnának, ölelésnek, de főként titoknak lenni. Megtanultam cigit sodorni, nem reggelizni, fűben ázni, padlón feküdni, segget rázva táncolni, aztán szétesni. Megalázkodni és elégedni, elhasználódni, nem érezni és élvezni.

Játszani, ötször esni és hatszor kelni föl, bocsájtani, szerepelni, várni akkor is, ha nincs értelme. Megtanultam kedves lenni, időt sokba osztani, elhallgatni, szoknyában járni, közben nem, aztán meg gyorsan elaludni. Megtanultam, milyen előtted, zárt ajtóknál állni, fejet hajtani és távolról még lenni. Egy kattintással minden fényforrást megszüntetni, fázni, beszélni, közben meg rá(d-m)csodálkozni.

Melletted megtanultam, milyen nem veled, és mégis mindig benned lenni.

é. sz. 45° 40′, k. h. 25°

Fekete doboz van bennem. Ha egyszer nagyon elragadtatnám magam a (vissza)röpülés gyönyörétől, mint ahogyan azt belénk táplálták a fentiek, és már nem rángat vissza fájdalmas zökkenéssel az ébredés, akkor bizonyára száguldani fogok. Fékezhetetlenül közel, egyben mégis a lehető legtávolabb magamtól. És még csak kenyérkockákra, de a készséges Ariadné fonalára sem lesz szükségem, hogy visszataláljak, hiszen veleszülettem az úttal.

Ütés és tűzálló fekete doboz van bennem, felcímkézett, óvva őrzött fiókokkal, a legjobb technikával. A részecskék szükség szerint alakíthatóak, és nem csak az elmúlt 24 órát rögzítik, hanem a mindentől lecsupaszított, teljes anyagot. Persze így azon is elgondolkodtam, hogy majd utolsó perceimben – amikor azt mondják, elkerülhetetlenül lepereg minden doboz tartalma - mégis mit fogok rávetíteni egy gyűrött lepedőre a könyvespolc előtt. Veleszülettem az életemmel, így értelmét veszíti. Inkább szólok, ha repülni indultam, hogy ne az óceán mélyén, vagy egy sziklának csattanva, de még a kimosott ruhák között se kutass. És nem viszek magammal sem morzsát, sem lenkötelet, mert így biztosan tudlak, és így fogsz majd te is engem.

Amint lezuhantam.

Tél

Magból fogantam. Kora tavasz volt, a nap még csak pislákolt a házakon át, ott azonban, ahol álltunk, mérhetetlen nagy harcoknak helyén, most levélbimbó fakadt. Levélbimbó fakadt, aztán karnyújtások nőttek, és összefonódtunk. Ott csemeteltem velük, míg hozzáokultam az életemhez. Polkáztak rajtunk a bogarak, arcon ütött a fagy, meg- megsimogatott a ragya és a mindenféle istenáldása, mi mégis nagy délcegen tűrtük, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Közben kivágtak párat közülünk, számoltuk is búsan köreiket, hogy hány évet köszönhettünk nekik. Nem eleget. Egyet azonban megtanultunk… elengedni.

Időnként megválunk magunktól. Időnként megválunk egymástól is, ha kell, meztelenek vagyunk, csupaszok, mint ahogyan gyökereztünk. Reszketünk, némán még közelebb húzódunk egymáshoz, és várjuk a megváltást. Kicsit soká jön, pattogzik már a bőrünk is lefele, hiszen régen elhullattuk már a fölösleget, de mielőtt elvéreznénk – pontban akkor, egy perccel sem korábban - mindig megjelenik. „Az út kétszer olyan hosszú”, mondta, mielőtt meghalt, de azóta rájöttünk, hogy körkörös is egyben, és nem mindig ér vég(et).

Fa vagyok – ölelj körül.

Fa vagyok és itt a tél – kicsit meghalok.

Szeret, nem szeret

“Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.”

(Aztán elfogynak a szirmok, és a kettőből már csak egy marad.)

Ha van pénz, akkor vele együtt van már minden. Bicikli, zenelejátszó, számítógép, fényképezőgép, az első telefon és cédé. Kistányéron felszolgált, azonos szeletekre vágott, meghámozott alma, vagy minipizza ,“Olyan igazi Harmopanos, a kedvenced Putyikám” – mondogatta, és ha nem feküdtem volna mellkasán a szívrohama után, vagy nem lógándoztam volna rozoga ARO-ja tetején, talán sosem tudtam volna, amit tudtam.

Kihúzta két fogam is, tiszta erejéből, én meg lerúgtam a tartóállványát. Dühösen elrohant.

Életében nem küzdött senkiért ennyit, mint értem, és ha ő maga állítja, az valami emberfeletti erő lehetett. Szivárványok vannak a szemében, ezt sem ő találta ki, én láttam, bizony, és jéghegyeket másztunk meg együtt – kettőt léptünk előre, egyet vissza, és még úgyis sikerült –. Én vagyok a kicsi, mondogatják. Ő meg… csak bámul rám, és meg sem kell szólalnia, hiszen tudja, hogy tudom.

Átfogta a derekát a szűk folyósón, és azt mondta “Ő itt a nőm.” Mindenki kacagott. Rajtam.

Az idő nem létezik, és talán semmi sem abban a formában, ahogy láttatják. Mosolyogtunk, aztán kis időre függés lett belőle, mert olyan nagyonjó volt ázni, élni, neki írni. Egymás mellett bölccsé válunk, mondogatja, aztán tizenakárhány évet köpünk át a csűr felett. Ő az én valamim, tudom.

Nem akarták velem tölteni az új év estéjét, mert puffogós vagyok.

(Megették az eperlekvárom, és hazaindultam.)

Neki meg ,csücsök, édesapámé, bingyő, lányom, kincsem, szivem, tesóm, titti, pitsa vagyok, és ezt mind-mind tudom.

“Nélküled minden könnyebb.”

Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.

Már csak egy maradt.

Irónia

Ha vakarom, viszket. Ha viszket, kicsit fáj. Ha kicsit fáj, már feladom. Ha feladom, hülyeség. Ha hülyeség, attól még akarom. Ha akarom, nem lehet. Ha lehet, már késő. Ha késő, nem illik. Ha nem illik, azért megpróbálom. Ha megpróbálom, sikerülhet. Ha sikerülhet, megijedek. Ha megijedek, lenézek. Ha lenézek, mélybe esek. Ha mélybe esek, felébredek. Ha felébredek, élek. Ha élek, szeretek. Ha szeretek, bármi történhet. Ha bármi történhet, tanulok. Ha tanulok, tudok. Ha tudok, te is. Ha te is, nem kellenek szavak. Ha szavak kellenek, megyek. Ha megyek, nem jövök. Ha jövök, várjál. Ha vársz, integetek. Ha integetek, búcsúzom. Ha búcsúzom, elengedlek. Ha elengedlek, felálltam. Ha felálltam, erős vagyok. Ha erős vagyok, gyanús. Ha gyanús, tán nem igaz. Ha nem igaz, miért hiszed?

Talán mert te is tudod, ha vakarod, lehet épp nem viszket.