Szívtakarítás

Szívét sötét színektől elkülönítve mossa (már csak azért is, mert a sötét sok festéket kiereszthet magából), illetve az anyag és a megengedett vízhőmérséklet értékek alapján gondosan kiválogatott elemekkel együtt, mindig a fonákjára fordítva. A kisebb darabokat helyezze bele egy párnahuzatba, illetve ahhoz hasonló tárolóba, amely az esetleges elkeveredéstől is megvédi belső értékeit. A gépben vagy a kézzel mosható termékeket csak a megfelelő programmal mossa. Hogy mi a megfelelő program? – szakíthat érdeklődve közbe. Nos, megtalálja feltüntetve a címkén, vagy keressen rá a használati utasításában, az enyémben 61-es oldal, ha jól emlékszem. De azért, ha nem bánja, lapozza csak fel az önét, mert én a múltkor hirtelen felindulásomban kitéptem pár lapot pont ebből a fejezetből, s ügyesen miszlikre is szaggattam, nehogy később még hasznát vehessem. Ha megtalálta, máris folytatnám: zsugorodás legfeljebb öt százalék, de ez természetesen esetenként változó. Tegye ezt hetente, de legalább félhavonta, ellenkező esetben a mosásra szánt hol-mi elkezd poshadni, és talán már sosem távolítható el belőle a mélyre ivódott folt. Amennyiben átesik a ló túloldalára, a darab elnyúlik, kifakul, és használhatatlanná válik. Mosás után mindig teregessen, a legjobb kifeszített lenkötelekre a szabadban, ahol kedvére himbálózhat a hűs, nyári szélben, tudja, mint a brit filmekben a hatalmas lepedők, de nyilván az is megfelel, ha felcsipteti valahova, vagy vállfára helyezi, csak száradhasson.

Ezek egy tisztességes szívtakarítás alaplépései, saját belátása szerint elvehet és hozzátehet még. Vagy épp kiporolhatja, kikefélheti, kifényesítheti, az is megoldás, ha sosem használja, csak hagyja díszelegni a nagymamájától kapott ósdi mogyorófa-szekrényben, és évente egyszer megcsodálja, aztán mérgelődik, hogy már nem fér önbe. Nekem aztán édes mindegy, egészen addig, amíg az automatám nem lesz vízköves.

A muszáj misztériuma

Hatalmas, nem épp hét-, de mindenképp vörös pecsétes hadititkot osztok meg ezúttal mindenkivel, amely sokáig érlelődött bennem: kifejezetten és rendkívül hangsúlyozottan utálom mindazt, ami muszáj. Amit muszáj mondani, vagy épp elhallgatni, tenni, hagyni, elviselni, megoldani, felejteni. Feltehetően nem újdonság ez, hiszen lépten-nyomon, fűnek-fának hangoztatjuk, de hadd fejtsem ki a legfrissebb és hosszú idők óta talán a legerőteljesebb revelációm.

Egészen mostanáig teljes odaadással azon dolgoztam, hogy felfogjam, mit fed a „go with the flow” (saját fordításban: lebegj az árral) kifejezés. A legnagyobb nehézséget maga az ár jelentette, hiszen igen sokszor tévesen, túl szabatosan értelmezzük, így meg kellett találnom azt a megközelítést, amely a legközelebb áll saját szemléletemhez. Azt vallom, hogy a megszámlálhatatlan mennyiségű muszájszokások, -elvárások, -hagyományok, -szabályok, ésatöbbi, ésatöbbi, gátat szabnak ennek a szabad folyamnak, amellyel állítólag lebegnünk kellene. Vagy legalább úsznunk, ha sikerül.

Kezdetben csak azt tudtam, hogy sohasem, vagy csak igazán kivételes alkalmakkor mondom azt, hogy „én is”, „te is”, „nekem is”, sőt még azt sem szívesen, hogy szívesen. (Sajnálom, kedveseim.) Ennek megfelelően nem teszek dolgokat csak azért, mert…, csak hogy, csak, hogy nehogy. És amióta felismertem, feldolgoztam és feladtam eme kötöttségeim, na meg sikeresen meggyőztem magam, hogy ezzel a megvilágosodással semmi baj nincs az égadta világon, sokkal tisztább hozzá(d)állásra vagyok képes.

Sokáig nem tudtam, mit fed a „go with the flow”, most is csak sejtésem van róla. Arra sem akarok biztatni én senkit, hogy most aztán mindent csináljon úgy, ahogyan én teszem, vagy hogy csapódjon a hömpölygő árhoz, á dehogy! Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy disznótor nem erőszak, és ha már nem erőszak, akkor sokkal kellemesebb, szeretetteljesebb tud lenni, ám ezt is már réges-régen megírták előttem… Talán nem ártana szem előtt tartani.

Délibáb

Kutatjuk az élet értelmét, tanokat állítunk fel, műveljük magunkat, másokat, és megpróbáljuk elhinni, hogy ez segít. Bohócok vagyunk, kasztokban élünk, ketrecekben tároljuk magunkat, és néha, amikor időnk engedi, megbámulunk más állatokat. Ez tölti ki mindennapjaink, s naívan azt hisszük, hogy az állapot, amit alkottunk, megváltoztatható, visszafordítható, hogy képlékeny. Micsoda mérhetetlen tévedés.

Érdekszövetkezeteket kötünk, nyaldossuk azok kezét, akik etetnek, kollektív magatartásformát tulajdonítunk el, majd tehetséges cirkuszi mutatványosként előadjuk, mi mindent tanultunk. Ügyesek vagyunk, igaz? A legügyesebbek, a legeslegebbek. Jutalmul magunkra erőltetünk mindent, újabbnál újabb arcokat, olyasmit is, ami nem illik ránk. De viseljük büszkén, hogyne, hiszen a végén talán még szebb, nagyobb ketrecet is kaphatunk érte, vagy kekszet.

Kutatjuk az élet értelmét, pedig nincs neki, ha pedig mégis lenne..., akkor meg olyannyira egyszerű. Néhány ember azért született, hogy a folyó partján üldögéljen, néhányan azért, hogy beléjük csaphasson a villám, vagy netán szitává lőjék a harcmezőn. Van, aki a zenéhez ért, van, aki a szavakhoz, és olyan is akad, aki talán semmihez. Vannak, akik úsznak, ruhát vagy házat terveznek, de van, aki egyszerűen nem csinál semmit. Az élet viszont épp ezért, színességében tökéletes. És valóban az.

Budapest, i love you

Mindenki siet, mindenki megy, mindenki senkije mindenkinek. (Magashegyi Underground)

Ez kérem, a nagy T-s társadalmi felelősségvállalás. Nem másért, csak, mert ez is olyan jól hangzik, mint az összes többi ilyen nagyra méretezett, és pátosszal, előszeretettel alkalmazott és hirdetett szó. Emez a köztudatban véres kardként lebeg fölöttünk, lecsapni kész, mégis hihetetlen mennyire nincs jelen a szeles, zsúfolt, zajos utcákon. Köhög a koszos utcanép, éheznek a hontalanok, egy lány meg a feljáró lépcsőjének aljában kificamodott bokáját borogatja.

Persze mindez mintha csak nekem tűnne fel ennyire erőteljesen, a járókelők nekilódulnak a semminek, szabadidejükben egy néma, szúrós szemű tömegegészként talán azzal vigasztalják magukat, hogy ők nem tartoznak abba a bizonyos halmazba, ők már elnézést, de csupán alapjogokkal ellátott élőlények egy zárt, saját kényük szerint alakított világban. Egy valamiféle csoporthoz való tartozásban azonban kompromisszumok lépnek fel, az én akarva-akaratlan igenis felelős mindazokért, akik(-et megszelidített) a kasztjában élnek, ugyanakkor eldöntheti egyéni szerepvállalását meddig és egészen pontosan kikre terjeszti ki. Következő fázisként, szerepének megformálása közepette elkezdi utálni sorstársait, és úgy marad fenn, hogy közben mások buksifejére tapos, és képzeld… néha még ugrál is, magasra elrugaszkodva, hátha hamarabb elér egy-egy szintet, vagy épp ügyességének köszönhetően bátran kihagyhat párat.

Ilyen körülmények ismeretében nyilván jogosan feltehető a kérdés, hogy akkor egészen pontosan kiért, miért, és főként milyen körülmények között vállalunk felelősséget, illetve melyek azok a helyzetek, melyekben a közösségi felelősségvállalásnak kell hogy érvénybe lépnie? Egyszer s mindenkorra le kell tisztáznunk azt is, hogy valóban létezik-e ilyen kegyes szerepkör, vagy csupán betudhatjuk aranyos illúzióként, és ha ezzel megvolnánk, karba tett kézzel élvezhetjük tovább a gondtalan semmittevést.

Egy bonyolult rendszer ez, és nem csak az itteni, jól ismerjük. Körülhatárolt, megformált üres, de teszvesz egyénekkel, kemény, be nem törhető falakkal, ahol a felszín, a plasztikborítás tökéletesen működik, a piszeorrodat megválaszthatod, a mélység pedig ritkaság, és ujjal mutatnak fel rá.

Falaink

Az idős, különböző falazatú (tégla, vályog, vert fal, stb.) épületek nagy többségénél tapasztalható a salétromosodás, vizes, nedves, penészes fal kialakulása. Ez a jelenség általában a lábazat és a falazat közötti bitumenes sávszigetelés, ismertebb nevén kátránypapír hiánya, vagy elöregedése miatt alakul ki. Ilyenkor a tulajdonosok vagy úgy döntenek, hogy más lakóhely után néznek, vagy úgy, hogy mivel tetszetős a környezet – nagy telek, gyümölcsfák, patak, miegymás – hát megtartják azt, s inkább lerombolják a régi házat (úgysem keletre néz, s még ügyes kis emelete sincs), hiszen egy új megépítése kevesebb anyagi befektetésbe kerül. Előfordulhat, hogy némelyek beköltöznek a tökéletlen falú odúba, csak, hogy végre megállapodhassanak, és mivel nem orvosolják kellően, az alapoktól a problémát, évről évre szenvednek annak következményeitől.

Valahogy így néz ez ki bennünk is, amikor önszántunkból szilárd, gondosan elképzelt szerkezetű határépítményt húzunk föl magunk köré. Falakat, a legjobb minőségű vörös téglából, szorosan és nagyon pontosan egymásra helyezve. Egyesek, szerencsés esetben, idővel elmúlnak, néha csak úgy észrevétlen felszívódnak, van, hogy szakképzett lakatos, vagy építész szükségeltetik hozzájuk, de a végén könnyűszerivel betörhetőek. Vannak olyan erős, belénk gyökerezett falaink is, melyeket egyszerűen képtelenek vagyunk elengedni, hiszen hiányuk világképünk újragondolását vonná maga után, és az fájó tud ám lenni, nagyon fájó. Körömmel ragaszkodunk hozzájuk, csákánnyal állunk vagy állíttatunk strázsát eléjük, nehogy már egy betolakodó felbolydítaná a látszólagos, bennünk uralkodó kényszeres rendet. És ha már annyira ragaszkodunk hozzájuk, akkor szeretgetjük, díszítgetjük, levakoljuk, és még virágos tapétát is ragasztunk rájuk, az összesre. Annyira széppé tesszük, hogy életünk részévé válik, amit megcsodálunk, s másokkal is megcsodáltatunk, s még azt sem fájlaljuk, ha észrevétlenül bár, de felemészt a penész. Hogy is vehetnénk észre, mikor a falainkon tespedő foltok nyomokban bár, de elegendő fájdalomcsillapítót tartalmaznak ahhoz, hogy meg se forduljon a fejünkben az, hogy élhetnénk mondjuk… nélkülük?