Tied vagyok.

Belerévedtem a semmibe, mint ahogyan az amolyan hűs, őszvégi kordélutánokon szokás, a korlátnak dőlve fagyos lábujjaim tornáztattam a már-már évszakjamúlt félcipőben. Magam elé tekintettem, majd cseppet sem óvatosan előlről hátrafele végigpásztáztam az utasokat. Közhely jön, de várd meg a végét. Természetesen temérdek különböző szempár (zöld, beesett, mély, öreg, stb.), orrok és rúzsokba tapadó hajszál-fergeteg fogadott, én meg álltam és csodáltam a látványt.

Lényegtelen pillanat volt, mégis rájöttem, hogy a tied vagyok. Születésemtől fogva tied, senki másé, és mégsem unlak. Sőt. Úgy érzem nem ismerlek eléggé, téged nem, s ez épp elég bizonytalanságra ad okot. Sokszor nem vagy velem, én mégsem hiányollak, jó így, hisz tudod: nem szeretek kötődni. Emlékszem, amikor kitaláltad, hogy köztünk egészen másfajta kötődés van, mégis időbe telt, mire megtanultalak lazán kezelni.

Miután úgy döntöttem, megtartalak, betanítottam neked az összes hasznos utasítást, a helyzet- és hangulatfüggő cselekedetsorozatokat, magamhoz neveltelek. Tökéletlen vagy, de sokat fejlődtél, mióta utoljára számonkértelek. (Büszke.) „Látok benned potenciált” – mondaná L., és nyilván igaza van, eddig, ha saját önszántadból tettél valamit, nem okoztál csalódást. Ellentmondásos vagy, amolyan egyensúlyban levő ingadozás, és eltakarod a szemed, ha rádsüt a nap. – Nem versz át! – (S ámbár nem szeretlek, ígérem neked, hogy igyekszem. Táncoljunk...)

Tornáztattam a megfagyott lábujjaim az évszakjamúlt félcipőben, sötétzöld sálam előreomlott, én pedig egy kecses hátradobással megpillantottam magam a ködös ablakban. Rám mosolyogtál.

Tün(r)emény

Soká vártam rá, hogy előbuggyanjon belőlem, képzeld: hülyén több éven át cipeltem magamban, mígnem apró gumókként be nem fészkelte magát a lapockáim alá, a ki nem nőtt piheszárnyaim helyére. Jó mélyre, a csontok és a mindenféle drága szövetek, rostok alá, szervezett lánccá rendeződve, hogy még csak egy egészen kicsit se lehessen hozzáférni. Nem akadt más választásom: meg kellett hát szülnöm. Fájdalmas folyamat volt, bizonyám, de amikor addig „féltve” őrzött, megkövült magzatom, a Bizonytalanság, tapogatózva fényre derült, felbuzdulva a nagy szabaduláson hömpölyögve tört elő. Elcsitítottam a gondolataim. (Már fájt.)

Addig folydogált kifele, míg többé nem fedte a valóságot, eltávolodott tőle – főként a saját verziómtól –, deli lidércként átimbolygott más, színesebb területekre, én meg eme hatalmas tünemény-játék következtében egyedül maradtam. Csak ültem ott, élesen behatárolt földrajzi koordináták között, magára hagyatott, elernyedt érzékcsápokkal, magzatom bizonytalan vizének utolsó cseppjeiben.

Hát ezért kínlódtam oly sok időn át, hogy most, hogy egy csapásra leterítettem, máris hiányozzon? Beismerem, eltúlzott reakció volt tőlem, hiszen a szertefoszlott ködben még fájdalmasabbak a körvonalak, de felismerésem rávezetett arra, hogy a világ az ellentétek révén teljes. Hogy ahogy a fény érvényesüléséhez szükséges a sötét, a meleghez a hideg, ésatöbbi, úgy a legnagyobb bizonytalanság is elvezethet egy megrendíthetetlen mértékű bizonyossághoz. Talán ez az egyetlen mód.

Azóta szabad vagyok, érzem még az illatát az alkaromon, de nem ragaszkodom foggal-körömmel hozzá, hiszen ki tudja, meddig marad enyém. Egy ideje nem nyomorgatom, így visszaköltözött belém, képzeld rátelepedett a jobb szememre, és úgy döntött: marad. Bármilyen ironikus is legyen hát: Bizonytalanság van. Ez biztos. (A napokban be is mutatom neked, ha akarod.)