Tied vagyok.

Belerévedtem a semmibe, mint ahogyan az amolyan hűs, őszvégi kordélutánokon szokás, a korlátnak dőlve fagyos lábujjaim tornáztattam a már-már évszakjamúlt félcipőben. Magam elé tekintettem, majd cseppet sem óvatosan előlről hátrafele végigpásztáztam az utasokat. Közhely jön, de várd meg a végét. Természetesen temérdek különböző szempár (zöld, beesett, mély, öreg, stb.), orrok és rúzsokba tapadó hajszál-fergeteg fogadott, én meg álltam és csodáltam a látványt.

Lényegtelen pillanat volt, mégis rájöttem, hogy a tied vagyok. Születésemtől fogva tied, senki másé, és mégsem unlak. Sőt. Úgy érzem nem ismerlek eléggé, téged nem, s ez épp elég bizonytalanságra ad okot. Sokszor nem vagy velem, én mégsem hiányollak, jó így, hisz tudod: nem szeretek kötődni. Emlékszem, amikor kitaláltad, hogy köztünk egészen másfajta kötődés van, mégis időbe telt, mire megtanultalak lazán kezelni.

Miután úgy döntöttem, megtartalak, betanítottam neked az összes hasznos utasítást, a helyzet- és hangulatfüggő cselekedetsorozatokat, magamhoz neveltelek. Tökéletlen vagy, de sokat fejlődtél, mióta utoljára számonkértelek. (Büszke.) „Látok benned potenciált” – mondaná L., és nyilván igaza van, eddig, ha saját önszántadból tettél valamit, nem okoztál csalódást. Ellentmondásos vagy, amolyan egyensúlyban levő ingadozás, és eltakarod a szemed, ha rádsüt a nap. – Nem versz át! – (S ámbár nem szeretlek, ígérem neked, hogy igyekszem. Táncoljunk...)

Tornáztattam a megfagyott lábujjaim az évszakjamúlt félcipőben, sötétzöld sálam előreomlott, én pedig egy kecses hátradobással megpillantottam magam a ködös ablakban. Rám mosolyogtál.