Prepay

Rég találkoztunk, tudom, hozzám vághatod, nem bánom, már hogybánnám, mikor még késtem is. Utálod. Ma estére azonban szabaddá tettem magam neked, mégsem tudsz mit kezdeni velem. – Megszoktam a hiányod. – mormolod halkan magad elé révedve, majd óvatosan rám tekintesz, és úgy folytatod a kínzást: - Mégis mit vártál? - Nekem meg persze fogalmam sincs afelől, hogy mit vártam, sőt azt sem tudom, mit keresek itt. Rohannék. (Áh, édes dezsávú.)

De előled nem lehet, mindig tudod, épp hol Ó-lálkodom, akkor meg mi értelme. Az is előfordult már, nem is egyszer, hogy napokra eltűntem (hittedte), pedig csak a mosókonyhában voltam, lábam a dohányzóasztal szélén, a mosásra várva lepörgött előttem mindaz, amit együtt éltünk át. Tán hetente próbállak elérni – ritkán, nézd el nekem -, ki is csengsz néha, de aztán rögtön megszólal a robot: „Nu ai suficient credit. Te rog reîncarcă-te până la perioada de grație.”

Még mindig kereslek, K! (És még mindig van időnk, tudom, hisz hosszúprogramra raktalak.)