Boldogsággubanc

„Az „utolsó” csak egy szó... Arra figyelmeztet, hogy gyönyörködj a színes szappanbuborékban, mert szétpattan. Gyönyörködj kedvesed arcában - mert meghal! Örvendj az életednek – mert meghalsz te is! És élvezd a viszontagságos napjaidat, még akkor is ha zaklatottak és nehezek - mert elmúlnak! (…) Az utolsó azt jelenti, hogy felejthetetlen.” (Müller Péter – Isten bohócai)

Utolsó nem létezik, vagy legalábbis nem egy hirtelen bekövetkező állapotjelző fogalom. Mindig jelen van, minden pillanatban, és ámbár az örökkévalósággal egyöntetű fogalom, mégis félünk tőle. Butaság. Még én is mosolygom rajta. Hiszen... minden pillanat megismételhetetlen, így utolsó is egyben. Egy megkövült, - még csak nem is fekete-fehér(!) és néma - sokillatú képkocka, amely örökérvényűen előhívható, hiszen a negatívja benned marad. Ha pedig időnként a múltadban áskálódsz, és hányni óhajtasz, vagy csak épp szívtakarítást végzel, ahogy tanítottalak, csakis sötétkamrában tedd. A sötétkamra precíz kialakítása azonban elmaradhatatlan feladat, mert az előcsalogatás folyamatában minden egyes nem kívánt fénycsóva zavaró tényező lehet. Igyekezz mélysötét anyagokkal dolgozni, és, ha van lehetőség, válaszd a fényzsilipes módszert, amelynél U alakban juthatsz be a kamrádba. Nyílván ez csak a kezdet, még ennyi elővigyázatosság után is előfordulhat, hogy a percek a fölösleges vízzel és oldószerrel a fényes padlóra csöpögnek. (Talán még meg is csúszol rajtuk, és szörnyethalsz, vigyázz!)

Lásd, költséges, ironikus és veszteséges eljárás ez, de megnyugtatlak: mint mindig, most is van egy jobb ötletem. Tarts ki, rakd lassanként kollázzsá az Életed, hogy, ha esetleg megbotlasz a saját lábadban, legyen majd, mi leperegjen előtted, s legyen majd, amin mosolyognod, legalább akkor. Egyszer. Nem nagy kérés.

Micsoda csoda (különösen N.T.-nak)

Jövünk, megyünk. Közben történik velünk pár dolog. Kiesik az első tejfogunk, ellopják a biciklinket, beleszeretünk valakibe, elvisznek katonának, kirúgnak az állásunkból, gyerekünk születik, megvesszük az első autót. Külföldre utazunk, nyerünk a lottón, berúgunk, keressük az élet értelmét, megtaláljuk, elveszítjük, tanulunk, felejtünk, beiratkozunk, kiiratkozunk, csalódunk, újrakezdjük, abbahagyjuk, folytatjuk.

Aztán meg van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Drasztikus, felrázó fordulatra, mely azt hisszük, mindent megold majd. Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket, nem észleljük a mágikus pillanatokat, elvakít és lehúz a hétköznapok keserves mámora. Nem találjuk többé mindennapjainkban, fránya kis életünkben a varázslatot. És valami meghal. Ilyenkor képtelenek vagyunk belegondolni abba, hogy minden perc, mindaz, ami bennünk és körülöttünk van, csoda. Ez csakis akkor válik lételemünkké, amikor feladjuk a görcsös önvédelmünk, felhúzzuk a védfalakat, és elkezdjük hinni mindazt, ami váratlan, láthatatlan, egyszeri és egyedi.

Csoda a szerelem, a barátság, az emberközeli kapcsolatok, lélek közeli pillanatok, egy jól időzített mosoly, kedves megjegyzés, véletlenek, találkozások. Csoda az álom, a repülés, a születés, a halál, a szivárvány. Csoda vagy te nekem, és talán én másnak. Mi egymásnak. És mindaz, amit annak szeretnél látni, azzá válik.

Jövünk, megyünk. Kiábrándulunk, kifáradunk, elveszítjük az erőnket. Kilátástalan helyzetekbe kerülünk, ahonnan nincs kiút. Áthághatatlan gátakba ütközünk. Szenvedünk. Aztán meg van úgy, hogy a hatalmas káosz ellenére minden megoldódik, és soha egyetlen percre sem adjuk fel a reményt. Mert hisszük, hogy léteznek.

Futószalag effektus

Gumi- és műanyagheveder, ragasztó, görgő, bunkerbélés. Futószalag. Funkciózavaros, téves eszméken alapuló társadalom, és az őt alkotó hasonmások. Jelenség.

Ebben a tömeggyártásra oly tökéletesen szakosodott forgatókönyben tudom, hogy milyen, ha oly kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet. A beidegződések átprogramoznak, kapsz egy személyiséget a 6811949583 kedvesnek, engedelmesnek, kötelességtudónak, szófogadónak és rendkívül illedelmesnek kikiáltott közül, s ha már ilyen jól teljesítettek, jutalmul be is dobozolnak, és felpakolnak a legfelső polcra. Porosodsz, dohszagú, elfelejtett tárgy leszel, de legalább elvegyültél, beilleszkedtél egy klisébe, így még egyfajta biztonságos otthonra is találtál.

A világnak valójában pont ilyen rabszolgákra van szüksége, bárminemű érdekszövetkezeteknek behódoló foglyokra, akik kollektív magatartásmóddal elítélik a másság adottságát, akik normálisak csupán, mert egyformák, és életük a megszokás diktálta, hasztalan, semmitmondó cselekedetek összessége.

A szabadság elkötelezettjei csak akkor élhetik túl e természetesnek vélt szelekciót, ha felvállalják a személyiségtelenséget, feladnak megfelelni az irreális elvárásoknak, megelégedve annak egyszerűségével, amit a lét ajándékoz nekik, és csakis akkor győzedelmeskedhetnek, amikor kivívták egyéniségük szivárványfényének gondtalan tündöklését.