- Olyan szandált kellene venned, ami jól tartja a bokádat, merthát ne feledd: közeleg a világvége! – mosolygott álmos szemembe, majd rágyújtott a lassan égő Dunhilljére.
- Hülye vagy! – ellenkeztem tündöklő értelemmel, majd magamban még elismételtem párszor: nem, nem, nemnemnem. Egy óvatlan pillanatban aztán már akár magamnak is mondhattam volna, mekkora hülye vagyok, hiszen miért is ne lehetne világvége? Mert nem éltem eleget? Nem lettem világhírű kötéltáncos, és nem tudom, a bűvész hogyan fűrészeli ketté a dobozban pihenő strasszruhás fehérnépet? Nem szívtam bőrszivart és még sohasem esett ki egyetlen nap sem az emlékezetemből? Mert évek óta nem ettem degeszre magam, és nem tanultam meg kérni?
(Ó, ne nevettes, K.)
...
- De tényleg... mi mindent csinálnál, ha tudnád, hogy? Mi lenne az első? – szakított félbe újból.
Még időben , hiszen épp töltetlen pisztolyt tartottam K. tarkójához, tartottam a fejét a víz fölött, majd átvetettem a kötelet a függönyrúdon, hogy időben leszakadhasson, de minimum a mellkasán ugráltam dühöngve.
Ja, és hogy mit csinálnék, ha világvége? Kivennék egy szál cigit a dobozodból, majd hatodik próbálkozásra meggyújtanám, mélyen beleszívnék, és félig nyitott ajkakkal füstöt eregetve mosolyognék bele álmos szemeidbe.
