Tél

Magból fogantam. Kora tavasz volt, a nap még csak pislákolt a házakon át, ott azonban, ahol álltunk, mérhetetlen nagy harcoknak helyén, most levélbimbó fakadt. Levélbimbó fakadt, aztán karnyújtások nőttek, és összefonódtunk. Ott csemeteltem velük, míg hozzáokultam az életemhez. Polkáztak rajtunk a bogarak, arcon ütött a fagy, meg- megsimogatott a ragya és a mindenféle istenáldása, mi mégis nagy délcegen tűrtük, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Közben kivágtak párat közülünk, számoltuk is búsan köreiket, hogy hány évet köszönhettünk nekik. Nem eleget. Egyet azonban megtanultunk… elengedni.

Időnként megválunk magunktól. Időnként megválunk egymástól is, ha kell, meztelenek vagyunk, csupaszok, mint ahogyan gyökereztünk. Reszketünk, némán még közelebb húzódunk egymáshoz, és várjuk a megváltást. Kicsit soká jön, pattogzik már a bőrünk is lefele, hiszen régen elhullattuk már a fölösleget, de mielőtt elvéreznénk – pontban akkor, egy perccel sem korábban - mindig megjelenik. „Az út kétszer olyan hosszú”, mondta, mielőtt meghalt, de azóta rájöttünk, hogy körkörös is egyben, és nem mindig ér vég(et).

Fa vagyok – ölelj körül.

Fa vagyok és itt a tél – kicsit meghalok.

Szeret, nem szeret

“Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.”

(Aztán elfogynak a szirmok, és a kettőből már csak egy marad.)

Ha van pénz, akkor vele együtt van már minden. Bicikli, zenelejátszó, számítógép, fényképezőgép, az első telefon és cédé. Kistányéron felszolgált, azonos szeletekre vágott, meghámozott alma, vagy minipizza ,“Olyan igazi Harmopanos, a kedvenced Putyikám” – mondogatta, és ha nem feküdtem volna mellkasán a szívrohama után, vagy nem lógándoztam volna rozoga ARO-ja tetején, talán sosem tudtam volna, amit tudtam.

Kihúzta két fogam is, tiszta erejéből, én meg lerúgtam a tartóállványát. Dühösen elrohant.

Életében nem küzdött senkiért ennyit, mint értem, és ha ő maga állítja, az valami emberfeletti erő lehetett. Szivárványok vannak a szemében, ezt sem ő találta ki, én láttam, bizony, és jéghegyeket másztunk meg együtt – kettőt léptünk előre, egyet vissza, és még úgyis sikerült –. Én vagyok a kicsi, mondogatják. Ő meg… csak bámul rám, és meg sem kell szólalnia, hiszen tudja, hogy tudom.

Átfogta a derekát a szűk folyósón, és azt mondta “Ő itt a nőm.” Mindenki kacagott. Rajtam.

Az idő nem létezik, és talán semmi sem abban a formában, ahogy láttatják. Mosolyogtunk, aztán kis időre függés lett belőle, mert olyan nagyonjó volt ázni, élni, neki írni. Egymás mellett bölccsé válunk, mondogatja, aztán tizenakárhány évet köpünk át a csűr felett. Ő az én valamim, tudom.

Nem akarták velem tölteni az új év estéjét, mert puffogós vagyok.

(Megették az eperlekvárom, és hazaindultam.)

Neki meg ,csücsök, édesapámé, bingyő, lányom, kincsem, szivem, tesóm, titti, pitsa vagyok, és ezt mind-mind tudom.

“Nélküled minden könnyebb.”

Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.

Már csak egy maradt.

Irónia

Ha vakarom, viszket. Ha viszket, kicsit fáj. Ha kicsit fáj, már feladom. Ha feladom, hülyeség. Ha hülyeség, attól még akarom. Ha akarom, nem lehet. Ha lehet, már késő. Ha késő, nem illik. Ha nem illik, azért megpróbálom. Ha megpróbálom, sikerülhet. Ha sikerülhet, megijedek. Ha megijedek, lenézek. Ha lenézek, mélybe esek. Ha mélybe esek, felébredek. Ha felébredek, élek. Ha élek, szeretek. Ha szeretek, bármi történhet. Ha bármi történhet, tanulok. Ha tanulok, tudok. Ha tudok, te is. Ha te is, nem kellenek szavak. Ha szavak kellenek, megyek. Ha megyek, nem jövök. Ha jövök, várjál. Ha vársz, integetek. Ha integetek, búcsúzom. Ha búcsúzom, elengedlek. Ha elengedlek, felálltam. Ha felálltam, erős vagyok. Ha erős vagyok, gyanús. Ha gyanús, tán nem igaz. Ha nem igaz, miért hiszed?

Talán mert te is tudod, ha vakarod, lehet épp nem viszket.

Karma

Időhöz türelem, türelemhez rózsa, emberhez társ, képhez a keret, sarokra kurva, kávémba tej, sínre az élet, a buszon a bérlet, rétre virág, szívhez aggodalom, szépálomhoz csípős bolhák, angyalok földre, zokniba láb, útra az ösvény, egy hely mellém, kádba szívdobbanás, fülbesúgás, szavak a papírra, pirospozsgához kenyérkaré, zsebembe folt, ingre csók, fára paszuly, tóba aranyhal, szerencséhez tehénszar, szegés a törvényhez, sebhez a nyelv, lélekbe furdalás, kákára csomó, tükörhöz hét év, szélbe esernyő, láb alá szilánk, tengerbe apadás, egy fába erdő, szembe gerenda, útra morzsa, hogy visszatalálj.

Időhöz feledés, szerelemhez tabletta, hóhoz a hamu, szívbe takarítás, érintéshez rebbenés, szélben függöny, csendhez a légy, fejlődéshez változás, testbe víz, vénségre báj, ágy közepébe rugó, ablakra ujjlenyomat, szájszélében maszat, kemény fa fejszéhez, esethez történés, rókához herceg, zöld lámpához pötyögés, hogy akkor is haladj, ha nem látsz.

Időhöz engedés, kanálba fúlás, tű a kazalban, nyomásra vörösbor, hasamon nap, fejbe szög, előítélethez pillantás, kaszához halál.

jár.

(Neg)édes

Nem sírok, csak épp tormát reszelek, vöröshagymát is vágok mellé, és még be is ment valami a szemembe, jaj. A szomszéd nő nincs kómában, csupán úgy döntött, egy huzamban alussza le életének összes nyolc óráját, és Mama csak pihen mesemondás közben. Nem veszekszünk, csak hangosan beszélgetünk, majd hirtelen sok dolgom lesz a fürdőszobában, neki máshol. Működik, de ma rossz napunk van. Szeretlek, de erre most nincs időm. Nem szeretem, csak megszoktam a maceráit, és különben is jobb, mint egyedül. Nem ragaszkodom a komfort zónámhoz, de tűnj innen. Az aranyhal nem döglött meg, csak sütteti a hasát a víz tetején. Boldog vagyok, csak épp fránya az időjárás. Finom, de nem kérek többet, köszönöm. Ez nem való, csak álmodom. Nem goromba szegény, otthonról hozza, szeretethiányos, fáradt, ilyen ő, hagyd. Most jó, de ki tudja meddig. Nincs idő, mégis elkésel. Utálod, de kell a pénz(e). Mosolyogsz, ám fogad között a kaktusz. Otthon voltam, közben ádehogy, te kis naív. Megbocsájtom, de nem felejtem. Elfelejtem, mégis ott van. Kedvencem, csak épp nem jut eszembe a neve. Összeköt vele a tél, úgy teszünk, mintha mégsem. Hiányzik, de nemár. Nem baj, aztán fél napig néma. Jó vicc, de nem értem. Berúgtam merénolyantökös (ugyeugye?), pedig nem bírom. Ünnepelünk, mit is? Tudtam, hogy tegnap, csak nem volt lehetőségem. Nem hallottalak, nem láttam, nem, tényleg? Hirtelen mennem kell, majd folytatjuk, aztán sohasem. Szép napot, rohadnál meg.

Ez a mi titkunk, és nem árulom el senkinek. Hogy hazudsz.

(.méghozzá minden percben.)

K., az üreg

- Képzeld, tudok egy lábon korcsolyázni, és virágokat festeni, és már megtanultam a Süss fel napot is furulyázni, és képzeld van új szeretőm, A., akivel már kézen fogva járunk az utcán, de a többiek még nem tudják. Pszt, ne is mondd senkinek, jó? K., nehogy eláruld valakinek, hogy nekem van új szeretőm, akivel kézen fogva járunk az utcán. És képzeld voltunk a pékségben, meglátogattuk a kenyereket, de nem kaptunk nápolyszeletet, ó. Van rágód, K.? Úgy kívánom, júj, köszi. Honnan van? Együtt alszunk ma? Holnap jön a bolyhos, fehér, dél körül, tudod? K., tudod? De együtt alszunk? Az emeleten, a földön, és titokban játszunk majd, a sötétben játszunk, halkan. Jó? K., jó lesz? Hiányoztál, K. szagod van, mmm. Úgy várom a keddet, ugye együtt leszünk? A jövő héten csak ketten leszünk itthon. És vigyázol rám, igaz? Úgy vártalak. Boldogat, tetszik? Most már van saját fád. Jaj, képzeld beszélek álmomban, és visítok is. Te horkolsz? Vöcsök vagyok, nééézd.

- Milyen ügyes vagy, cicám. Nem mondom senkinek, dehogy mondom. Tessék. Nincs kedvem pokrócokat, paplanokat rázni ma, és nem játszunk a sötétben, nem szabad. És ö(ü)reg vagyok már ehhez. Együtt leszünk, igen, vigyázok rád. A fa nagyon édes, horkolok, ha fáradt vagyok. Fáradt vagyok, most ne ölelj, ne nyálazz össze, vedd a kezed onnan! Ó.

Bocsáss meg. (Holnap gyűjtök veled bogarakat az udvaron.)

Ha.

- Olyan szandált kellene venned, ami jól tartja a bokádat, merthát ne feledd: közeleg a világvége! – mosolygott álmos szemembe, majd rágyújtott a lassan égő Dunhilljére.

- Hülye vagy! – ellenkeztem tündöklő értelemmel, majd magamban még elismételtem párszor: nem, nem, nemnemnem. Egy óvatlan pillanatban aztán már akár magamnak is mondhattam volna, mekkora hülye vagyok, hiszen miért is ne lehetne világvége? Mert nem éltem eleget? Nem lettem világhírű kötéltáncos, és nem tudom, a bűvész hogyan fűrészeli ketté a dobozban pihenő strasszruhás fehérnépet? Nem szívtam bőrszivart és még sohasem esett ki egyetlen nap sem az emlékezetemből? Mert évek óta nem ettem degeszre magam, és nem tanultam meg kérni?

(Ó, ne nevettes, K.)

...

- De tényleg... mi mindent csinálnál, ha tudnád, hogy? Mi lenne az első? – szakított félbe újból.

Még időben , hiszen épp töltetlen pisztolyt tartottam K. tarkójához, tartottam a fejét a víz fölött, majd átvetettem a kötelet a függönyrúdon, hogy időben leszakadhasson, de minimum a mellkasán ugráltam dühöngve.

Ja, és hogy mit csinálnék, ha világvége? Kivennék egy szál cigit a dobozodból, majd hatodik próbálkozásra meggyújtanám, mélyen beleszívnék, és félig nyitott ajkakkal füstöt eregetve mosolyognék bele álmos szemeidbe.

február.

A hányást leggyakrabban a tisztálkodás során lenyelt szőr és szennyezőanyagok okozzák. Ha a hányás egyszer fordul elő, akár jelentéktelen is lehet, de ha ismétlődő hányásról van szó, annak már komolyabb okai is lehetnek. Hányás esetén a gyomorban felgyülemlett, megemészthetetlen elemek egymáshoz tapadva pihepuha, nyálkás pamacsként távoznak az állat testéből. Akad olyan is, amelyik szereti behabzsolni az ételt, és a még megemésztetlen táplálékot rendszerint egyből kihányja, de okozhatja a hányást a társakkal való vita, vagy egy egészen egyszerű környezetváltozás is. Ha az állapot rövid időn belül nem változik, forduljunk állatorvoshoz.

………………………………………………………………………………………………………………………………………….

Én napokig nyaldostam a gennyesre fertőződött sebeim, ültem a kihűlt csempekályha szélén, nyelvem hegyét meg próbáltam pontosan behelyezni a friss húst rejtő üregbe, és finoman bár, egészen finoman (még szép, hiszen magamról van szó), de órák hosszat csak nyalogattam, hátha egyszercsak elmúlik. Aztán úgy hat óra tájban hányni kellett volna, szőrgumót, meg nemvagyokelégnekedeket, meg fűszálakat, aztán szappandarabokat buborékká böfögni, és visszahullani a bájos közönybe. Nem sikerült, idétlenül csak nyálfoltokat hagytam mindenhol, amerre jártam, és a nyelvem úgy elállt, hogy napokig beszélni sem tudtam, még azt sem éreztem, amikor egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Igen, lenyeltem a saját nyelvem, hát sajnálj. Én már nem tudom magam.

egy.

Minden eggyel kezdődik, és minden egy… meg egy, és az már kettő. És így tovább, de az egyen van a lényeg.

Nos volt egy ébredés, amolyan szokásos reggelen, amikor hideg az orrom hegye, lábujjam padlóérintésével meg minden melegségem a paplan alatt felejtem. És nem elég a hideg kávé a főző alján, hát készítek egy újat, az meg szétfröcsköli magát mindenhová, és nagy álmosan nyalogathatom a nyomait. Odakinn sápadt egek, és megkeserült fák (és a kövek alatt ki nem bújt virágok), még jobban fázom. Nem találom a helyem, hát köpenyemet szorosabbra fogva a konyha mellett döntök. Ott ülsz egy halom szennyes ruha tetején, amelyeket tegnap válogattunk ki, te is köztük voltál, emlékszem: negédesen mosolyogva négybe fogtalak össze, és téged helyeztelek legalul. Kegyetlenül kidugtad az egyik ujjad, majd szerre a többit is. Azt tervezted, hogy majd kiugrasz közüle, mint a szexi hölgyek a tortából szoktak (szívrohamot kaptam volna), ám minekutána sokáig várattam magamra, kimásztál, és felültél a tetejére. Tegnap még kacagtunk, belefúrtad az orrod a nyakamba, magadba szívtál, éltük a hitt tavaszt,

ma azonban cseppet sem vicces.

HAGYJ!

Minden eggyel kezdődik, igen, amiből kettő is lehet, de ritkán lesz az, mert az egyen van a lényeg. Az ébredés meg a várakozás arányán.

Prepay

Rég találkoztunk, tudom, hozzám vághatod, nem bánom, már hogybánnám, mikor még késtem is. Utálod. Ma estére azonban szabaddá tettem magam neked, mégsem tudsz mit kezdeni velem. – Megszoktam a hiányod. – mormolod halkan magad elé révedve, majd óvatosan rám tekintesz, és úgy folytatod a kínzást: - Mégis mit vártál? - Nekem meg persze fogalmam sincs afelől, hogy mit vártam, sőt azt sem tudom, mit keresek itt. Rohannék. (Áh, édes dezsávú.)

De előled nem lehet, mindig tudod, épp hol Ó-lálkodom, akkor meg mi értelme. Az is előfordult már, nem is egyszer, hogy napokra eltűntem (hittedte), pedig csak a mosókonyhában voltam, lábam a dohányzóasztal szélén, a mosásra várva lepörgött előttem mindaz, amit együtt éltünk át. Tán hetente próbállak elérni – ritkán, nézd el nekem -, ki is csengsz néha, de aztán rögtön megszólal a robot: „Nu ai suficient credit. Te rog reîncarcă-te până la perioada de grație.”

Még mindig kereslek, K! (És még mindig van időnk, tudom, hisz hosszúprogramra raktalak.)

Teremtéstörténet

Úgy tartják: a magasságos hét nap alatt teremtette a világot. Először teremté az eget és a földet, méghozzá olyan sötétségben, ahol nyugodtan lebeghettek a lelkek a vizek fölött. Aztán jött a világosság, és ennek mintájára a nappalok és éjszakák, ég és föld, tenger, fű meg gyümölcsfák, igen, gyümölcsfák is. Aztán harmadnapra a fennvaló úgy döntött, éjszaka sem hagyja kukksötétben a földet, hát világító testek lettek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától. Mindezek után értelemszerűen már csak az állatok, no meg az ember következett.

Nos… talán ide vezethető vissza mindenikünk léte, de nem is ez a lényeg, hiszen én csak azt akartam mondani neked, hogy megváltottál. Pontosan hét nap alatt. És hogy mi történt mindezen idő alatt – kérdeznéd már megint – pedig nem tudom. Csak arra emlékszem, amikor orromba leheltél, és én felébredtem.

Azóta hetedik nap van. A teremtés szünetel.

(Mi mégis ott táncolunk mezítelen a vizek felett.)

.KÖSZÖNÖM.