61. oldal

Feketét mostam 40 fokon, mert úgy szokás ám. Többször is rámszóltál, hogy ne felejtsem a csövet kivezetni a kádba, mert aztán megint összefröcsköLöm magam és ráadásul megint feljön majd a szomszéd, hogy leázott a fala. (Már lÁtom is, ahogy lobogtatja a törvényszéki végzést a lépcsőfordulóban.) Idegesítettél, és én dohogtam. TeljeS valómban remegtem, és feldúltságomban alig jutottam levegőhöz. A cSőböl már csöpögött a sötét maszlag.

„This is the beginning of a beautiful...” – kiáltanám mohón az arcodba, ha épp tudnám: kinekamineka, és hogy egyáltalán kezdet-e, avagy épp vég(e)zet. Nó, de nem erről akartam én beszélni, hanem a kis undorító papírgalacsinról, amelyet a hátsó zsebemben találtam.

Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy én kitéptemMa használati utasításomból pár oldalt, és még miszlikre is szaggattam? De tudod-e te azt, hogy tettem mindezt azért, hogy az én saját, külön bejáratú programomnak ne legyen maradandó nyoma. Öhöm, nem adom meg ezt az élvezetet senkinek, nem én. Napokat töltöttem vele, míG minden egyes apró fecni a helyére került, szinte lefordultam a kád szélÉről, amikor tudatosult bennem, hogy a kiírtott 61. oldalt tartom az ujjaim között.

Másnap kiöntött a Fekete Tenger, és elmosta a nyűgös szomszédot, a macskákat a jól kitappancsolt ösvényről, elmosta a csövet is, pedig egy darabig az még ott táncolt a felszínen. Én a partról integettem neki, majd elkötöttem a köldököm.

(...ha nem érted, olvasd tán el a szívtakarítást is...)

Tied vagyok.

Belerévedtem a semmibe, mint ahogyan az amolyan hűs, őszvégi kordélutánokon szokás, a korlátnak dőlve fagyos lábujjaim tornáztattam a már-már évszakjamúlt félcipőben. Magam elé tekintettem, majd cseppet sem óvatosan előlről hátrafele végigpásztáztam az utasokat. Közhely jön, de várd meg a végét. Természetesen temérdek különböző szempár (zöld, beesett, mély, öreg, stb.), orrok és rúzsokba tapadó hajszál-fergeteg fogadott, én meg álltam és csodáltam a látványt.

Lényegtelen pillanat volt, mégis rájöttem, hogy a tied vagyok. Születésemtől fogva tied, senki másé, és mégsem unlak. Sőt. Úgy érzem nem ismerlek eléggé, téged nem, s ez épp elég bizonytalanságra ad okot. Sokszor nem vagy velem, én mégsem hiányollak, jó így, hisz tudod: nem szeretek kötődni. Emlékszem, amikor kitaláltad, hogy köztünk egészen másfajta kötődés van, mégis időbe telt, mire megtanultalak lazán kezelni.

Miután úgy döntöttem, megtartalak, betanítottam neked az összes hasznos utasítást, a helyzet- és hangulatfüggő cselekedetsorozatokat, magamhoz neveltelek. Tökéletlen vagy, de sokat fejlődtél, mióta utoljára számonkértelek. (Büszke.) „Látok benned potenciált” – mondaná L., és nyilván igaza van, eddig, ha saját önszántadból tettél valamit, nem okoztál csalódást. Ellentmondásos vagy, amolyan egyensúlyban levő ingadozás, és eltakarod a szemed, ha rádsüt a nap. – Nem versz át! – (S ámbár nem szeretlek, ígérem neked, hogy igyekszem. Táncoljunk...)

Tornáztattam a megfagyott lábujjaim az évszakjamúlt félcipőben, sötétzöld sálam előreomlott, én pedig egy kecses hátradobással megpillantottam magam a ködös ablakban. Rám mosolyogtál.

Tün(r)emény

Soká vártam rá, hogy előbuggyanjon belőlem, képzeld: hülyén több éven át cipeltem magamban, mígnem apró gumókként be nem fészkelte magát a lapockáim alá, a ki nem nőtt piheszárnyaim helyére. Jó mélyre, a csontok és a mindenféle drága szövetek, rostok alá, szervezett lánccá rendeződve, hogy még csak egy egészen kicsit se lehessen hozzáférni. Nem akadt más választásom: meg kellett hát szülnöm. Fájdalmas folyamat volt, bizonyám, de amikor addig „féltve” őrzött, megkövült magzatom, a Bizonytalanság, tapogatózva fényre derült, felbuzdulva a nagy szabaduláson hömpölyögve tört elő. Elcsitítottam a gondolataim. (Már fájt.)

Addig folydogált kifele, míg többé nem fedte a valóságot, eltávolodott tőle – főként a saját verziómtól –, deli lidércként átimbolygott más, színesebb területekre, én meg eme hatalmas tünemény-játék következtében egyedül maradtam. Csak ültem ott, élesen behatárolt földrajzi koordináták között, magára hagyatott, elernyedt érzékcsápokkal, magzatom bizonytalan vizének utolsó cseppjeiben.

Hát ezért kínlódtam oly sok időn át, hogy most, hogy egy csapásra leterítettem, máris hiányozzon? Beismerem, eltúlzott reakció volt tőlem, hiszen a szertefoszlott ködben még fájdalmasabbak a körvonalak, de felismerésem rávezetett arra, hogy a világ az ellentétek révén teljes. Hogy ahogy a fény érvényesüléséhez szükséges a sötét, a meleghez a hideg, ésatöbbi, úgy a legnagyobb bizonytalanság is elvezethet egy megrendíthetetlen mértékű bizonyossághoz. Talán ez az egyetlen mód.

Azóta szabad vagyok, érzem még az illatát az alkaromon, de nem ragaszkodom foggal-körömmel hozzá, hiszen ki tudja, meddig marad enyém. Egy ideje nem nyomorgatom, így visszaköltözött belém, képzeld rátelepedett a jobb szememre, és úgy döntött: marad. Bármilyen ironikus is legyen hát: Bizonytalanság van. Ez biztos. (A napokban be is mutatom neked, ha akarod.)

Link-kereskedőknek

A soft link egy speciális fájltípust jelöl, amely valójában egy hivatkozás egy másik fájlra vagy könyvtárra. A hard linkektől eltérően a soft linkek nem közvetlenül mutatnak adatra, hanem egy elérési útvonalat tartalmaznak, amelyből a rendszer képes egy hard linket vagy más soft linket beazonosítani. Ennek megfelelően a soft link egy felhasználó által való törlése nincs hatással az általa mutatott fájlra. És ez még mind semmi (főleg az amolyan laikus számítás-technikusoknak, mint amilyen jómagam volnék), hiszen soft linkekkel lehet másik fájlrendszerben lévő objektumra is hivatkozni. (*köszönet google*)

Na… ne nézz Hát nem érted? Kedves… felettébb meglepő, de linkekből állunk, olyan külső és belső láncszemekből, amelyeknek léte tagadhatatlan. Látogatottságunk kifejezetten exhibicionizmusunkból, abbéli istenadta tehetségünkből adódik, hogy milyen füleket tárunk a közönség elé, milyen divatos hívószavakat emelünk ki a több ezer konzum közül. Jól mondtam, igen, tehetség. Hiszen nem mindegy hogyan, hány és milyen férőhelyes fiókokban tárolod önmagad, hogy mekkora teret biztosítasz, illetve ezt a teret hogyan osztod be a hard linkjeid között, és végül (és mert a közhely megkívánná, hát visszavágok: igenis utolsósorban), hogy a gyöngédebb láncszemeid mikhez-kikhez fűzöd, milyen érzésélményekből táplálod őket szép fényessé, töretlenné. Olyan töretlenné, mígnem azok is kőkemény, igazi bőrdzsekis hard linkekké nem válnak.

Nosza, pontosan ide akartam kilyukadni. Bután tálcán hordjuk a szerveinket, külön az agyunkat, külön-külön a két szemünket, fülünket, tán még az orrlyukaink is, de külön a szívünket, s ezzel együtt a májunkat, a beleinket. Nem kell megdolgozni érte, tessék. Ó, ti link alakok, könnyű dolgotok lehet.

Egyszer volt, hol nem volt

A kishitűség, a racionalitás, a konformizmus az emberiség gyilkosai.

Önfeledt, Csodaországbeli élet helyett paplansírba temetett álmok. Nem hiszem, nem tudom, nem akarom, nem megy. Így sem, úgy sem, azért, mert, de egyszerűen nem, és kész.

A képzeletnek szappanoperákkal kimosott agyak szabnak határt, akik ügyes kis trükkjeikkel eltakarják szemünk elől az igazságot. Rabszolgák vagyunk, foglyok, hasonmások egy sajátos, gondosan kiépített stratégiájú rendszerben.

Közös erővel éltetjük a kórt, összpontosítunk a negatívumra, a felszínre, az előregyártott reakciók sikerességére, hátha elfeledteti velünk, hogy ez másképp is lehetne. Valahol az Óperenciás tengeren is túl.

De ez itt nem a csodára, nem a szerelemre, nem a játékra, le a jótékonysággal, le a vallással, a világmegváltókkal, a titokkal, a lehetőségek mámorával, a véletlenek szépségével. Le a kapcsolatokkal, a feltétel nélküli cselekedetekkel, az egyénnel, a spontaneitással és szabadsággal.

Arra teremttettünk, hogy megéljük a lét örömét, szárnyakkal születünk, mégis földhöz ragadva halunk meg. A mese vége pedig boldogan nélkül csupán: Éltek… haltak.

Boldogsággubanc

„Az „utolsó” csak egy szó... Arra figyelmeztet, hogy gyönyörködj a színes szappanbuborékban, mert szétpattan. Gyönyörködj kedvesed arcában - mert meghal! Örvendj az életednek – mert meghalsz te is! És élvezd a viszontagságos napjaidat, még akkor is ha zaklatottak és nehezek - mert elmúlnak! (…) Az utolsó azt jelenti, hogy felejthetetlen.” (Müller Péter – Isten bohócai)

Utolsó nem létezik, vagy legalábbis nem egy hirtelen bekövetkező állapotjelző fogalom. Mindig jelen van, minden pillanatban, és ámbár az örökkévalósággal egyöntetű fogalom, mégis félünk tőle. Butaság. Még én is mosolygom rajta. Hiszen... minden pillanat megismételhetetlen, így utolsó is egyben. Egy megkövült, - még csak nem is fekete-fehér(!) és néma - sokillatú képkocka, amely örökérvényűen előhívható, hiszen a negatívja benned marad. Ha pedig időnként a múltadban áskálódsz, és hányni óhajtasz, vagy csak épp szívtakarítást végzel, ahogy tanítottalak, csakis sötétkamrában tedd. A sötétkamra precíz kialakítása azonban elmaradhatatlan feladat, mert az előcsalogatás folyamatában minden egyes nem kívánt fénycsóva zavaró tényező lehet. Igyekezz mélysötét anyagokkal dolgozni, és, ha van lehetőség, válaszd a fényzsilipes módszert, amelynél U alakban juthatsz be a kamrádba. Nyílván ez csak a kezdet, még ennyi elővigyázatosság után is előfordulhat, hogy a percek a fölösleges vízzel és oldószerrel a fényes padlóra csöpögnek. (Talán még meg is csúszol rajtuk, és szörnyethalsz, vigyázz!)

Lásd, költséges, ironikus és veszteséges eljárás ez, de megnyugtatlak: mint mindig, most is van egy jobb ötletem. Tarts ki, rakd lassanként kollázzsá az Életed, hogy, ha esetleg megbotlasz a saját lábadban, legyen majd, mi leperegjen előtted, s legyen majd, amin mosolyognod, legalább akkor. Egyszer. Nem nagy kérés.

Micsoda csoda (különösen N.T.-nak)

Jövünk, megyünk. Közben történik velünk pár dolog. Kiesik az első tejfogunk, ellopják a biciklinket, beleszeretünk valakibe, elvisznek katonának, kirúgnak az állásunkból, gyerekünk születik, megvesszük az első autót. Külföldre utazunk, nyerünk a lottón, berúgunk, keressük az élet értelmét, megtaláljuk, elveszítjük, tanulunk, felejtünk, beiratkozunk, kiiratkozunk, csalódunk, újrakezdjük, abbahagyjuk, folytatjuk.

Aztán meg van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Drasztikus, felrázó fordulatra, mely azt hisszük, mindent megold majd. Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket, nem észleljük a mágikus pillanatokat, elvakít és lehúz a hétköznapok keserves mámora. Nem találjuk többé mindennapjainkban, fránya kis életünkben a varázslatot. És valami meghal. Ilyenkor képtelenek vagyunk belegondolni abba, hogy minden perc, mindaz, ami bennünk és körülöttünk van, csoda. Ez csakis akkor válik lételemünkké, amikor feladjuk a görcsös önvédelmünk, felhúzzuk a védfalakat, és elkezdjük hinni mindazt, ami váratlan, láthatatlan, egyszeri és egyedi.

Csoda a szerelem, a barátság, az emberközeli kapcsolatok, lélek közeli pillanatok, egy jól időzített mosoly, kedves megjegyzés, véletlenek, találkozások. Csoda az álom, a repülés, a születés, a halál, a szivárvány. Csoda vagy te nekem, és talán én másnak. Mi egymásnak. És mindaz, amit annak szeretnél látni, azzá válik.

Jövünk, megyünk. Kiábrándulunk, kifáradunk, elveszítjük az erőnket. Kilátástalan helyzetekbe kerülünk, ahonnan nincs kiút. Áthághatatlan gátakba ütközünk. Szenvedünk. Aztán meg van úgy, hogy a hatalmas káosz ellenére minden megoldódik, és soha egyetlen percre sem adjuk fel a reményt. Mert hisszük, hogy léteznek.

Futószalag effektus

Gumi- és műanyagheveder, ragasztó, görgő, bunkerbélés. Futószalag. Funkciózavaros, téves eszméken alapuló társadalom, és az őt alkotó hasonmások. Jelenség.

Ebben a tömeggyártásra oly tökéletesen szakosodott forgatókönyben tudom, hogy milyen, ha oly kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet. A beidegződések átprogramoznak, kapsz egy személyiséget a 6811949583 kedvesnek, engedelmesnek, kötelességtudónak, szófogadónak és rendkívül illedelmesnek kikiáltott közül, s ha már ilyen jól teljesítettek, jutalmul be is dobozolnak, és felpakolnak a legfelső polcra. Porosodsz, dohszagú, elfelejtett tárgy leszel, de legalább elvegyültél, beilleszkedtél egy klisébe, így még egyfajta biztonságos otthonra is találtál.

A világnak valójában pont ilyen rabszolgákra van szüksége, bárminemű érdekszövetkezeteknek behódoló foglyokra, akik kollektív magatartásmóddal elítélik a másság adottságát, akik normálisak csupán, mert egyformák, és életük a megszokás diktálta, hasztalan, semmitmondó cselekedetek összessége.

A szabadság elkötelezettjei csak akkor élhetik túl e természetesnek vélt szelekciót, ha felvállalják a személyiségtelenséget, feladnak megfelelni az irreális elvárásoknak, megelégedve annak egyszerűségével, amit a lét ajándékoz nekik, és csakis akkor győzedelmeskedhetnek, amikor kivívták egyéniségük szivárványfényének gondtalan tündöklését.

A zaj hangja

Kattog, pattogó tűz, kecetel, szuszmog, krákogó nagyapa, kopog, ketyegő óra, pötyög, doboló eső, pukkan, csattogó szél, csicsereg, csámcsog, csörömpöl, sziszeg, topog, micsoda hangulatos elsorolás, és ez még csak az első tizenakárhány, amely hirtelen eszembe jutott. Annyi és oly sokfelől eredő zaj vesz minket körül, hogy mint ahogyan bizonyos idő elteltével hajlamosak vagyunk elfeledkezni az egyedüllét öröméről, úgy értékelődött a csend fogalma is át bennünk. Egy olyan bizonytalan közeggé vált, melyben az ismeretlen lebegés lakozik, amelyben megszólalhatnak a máskor gondosan elzárt -néhol marcangoló- gondolataink, a lelkiismeret, vagy talán még az is előfordulhat, hogy a nyári estek nyitott ablakon beáradó csöndessége. Hozzám ilyenkor beszélni is szokott, akárcsak a reggeli kávé pajkosan felszálló gőze.
Nos, ha ilyen szépen megegyeztünk abban, hogy a csend is sokrétű értelmezésre szolgál, hiszen éppúgy közvetít, mint a bármely zörej forrása, még csak egy kérdésem maradt: nem lehet, hogy egy, a megfelelő eszközökkel operáló, találó helyen elhelyezett üres papírlap, vagy épp egy hézag egy teleírt újságoldalon is ugyanolyan sokatmondó és inspiráló tud lenni, mint a kalligráfiával ellátott társai? Egyszer kipróbálom, istenbizony. És az lesz a legjobb, ha reményeim szerint mindenki magát, a neki szóló üzenetet látja majd benne.

Szívtakarítás

Szívét sötét színektől elkülönítve mossa (már csak azért is, mert a sötét sok festéket kiereszthet magából), illetve az anyag és a megengedett vízhőmérséklet értékek alapján gondosan kiválogatott elemekkel együtt, mindig a fonákjára fordítva. A kisebb darabokat helyezze bele egy párnahuzatba, illetve ahhoz hasonló tárolóba, amely az esetleges elkeveredéstől is megvédi belső értékeit. A gépben vagy a kézzel mosható termékeket csak a megfelelő programmal mossa. Hogy mi a megfelelő program? – szakíthat érdeklődve közbe. Nos, megtalálja feltüntetve a címkén, vagy keressen rá a használati utasításában, az enyémben 61-es oldal, ha jól emlékszem. De azért, ha nem bánja, lapozza csak fel az önét, mert én a múltkor hirtelen felindulásomban kitéptem pár lapot pont ebből a fejezetből, s ügyesen miszlikre is szaggattam, nehogy később még hasznát vehessem. Ha megtalálta, máris folytatnám: zsugorodás legfeljebb öt százalék, de ez természetesen esetenként változó. Tegye ezt hetente, de legalább félhavonta, ellenkező esetben a mosásra szánt hol-mi elkezd poshadni, és talán már sosem távolítható el belőle a mélyre ivódott folt. Amennyiben átesik a ló túloldalára, a darab elnyúlik, kifakul, és használhatatlanná válik. Mosás után mindig teregessen, a legjobb kifeszített lenkötelekre a szabadban, ahol kedvére himbálózhat a hűs, nyári szélben, tudja, mint a brit filmekben a hatalmas lepedők, de nyilván az is megfelel, ha felcsipteti valahova, vagy vállfára helyezi, csak száradhasson.

Ezek egy tisztességes szívtakarítás alaplépései, saját belátása szerint elvehet és hozzátehet még. Vagy épp kiporolhatja, kikefélheti, kifényesítheti, az is megoldás, ha sosem használja, csak hagyja díszelegni a nagymamájától kapott ósdi mogyorófa-szekrényben, és évente egyszer megcsodálja, aztán mérgelődik, hogy már nem fér önbe. Nekem aztán édes mindegy, egészen addig, amíg az automatám nem lesz vízköves.

A muszáj misztériuma

Hatalmas, nem épp hét-, de mindenképp vörös pecsétes hadititkot osztok meg ezúttal mindenkivel, amely sokáig érlelődött bennem: kifejezetten és rendkívül hangsúlyozottan utálom mindazt, ami muszáj. Amit muszáj mondani, vagy épp elhallgatni, tenni, hagyni, elviselni, megoldani, felejteni. Feltehetően nem újdonság ez, hiszen lépten-nyomon, fűnek-fának hangoztatjuk, de hadd fejtsem ki a legfrissebb és hosszú idők óta talán a legerőteljesebb revelációm.

Egészen mostanáig teljes odaadással azon dolgoztam, hogy felfogjam, mit fed a „go with the flow” (saját fordításban: lebegj az árral) kifejezés. A legnagyobb nehézséget maga az ár jelentette, hiszen igen sokszor tévesen, túl szabatosan értelmezzük, így meg kellett találnom azt a megközelítést, amely a legközelebb áll saját szemléletemhez. Azt vallom, hogy a megszámlálhatatlan mennyiségű muszájszokások, -elvárások, -hagyományok, -szabályok, ésatöbbi, ésatöbbi, gátat szabnak ennek a szabad folyamnak, amellyel állítólag lebegnünk kellene. Vagy legalább úsznunk, ha sikerül.

Kezdetben csak azt tudtam, hogy sohasem, vagy csak igazán kivételes alkalmakkor mondom azt, hogy „én is”, „te is”, „nekem is”, sőt még azt sem szívesen, hogy szívesen. (Sajnálom, kedveseim.) Ennek megfelelően nem teszek dolgokat csak azért, mert…, csak hogy, csak, hogy nehogy. És amióta felismertem, feldolgoztam és feladtam eme kötöttségeim, na meg sikeresen meggyőztem magam, hogy ezzel a megvilágosodással semmi baj nincs az égadta világon, sokkal tisztább hozzá(d)állásra vagyok képes.

Sokáig nem tudtam, mit fed a „go with the flow”, most is csak sejtésem van róla. Arra sem akarok biztatni én senkit, hogy most aztán mindent csináljon úgy, ahogyan én teszem, vagy hogy csapódjon a hömpölygő árhoz, á dehogy! Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy disznótor nem erőszak, és ha már nem erőszak, akkor sokkal kellemesebb, szeretetteljesebb tud lenni, ám ezt is már réges-régen megírták előttem… Talán nem ártana szem előtt tartani.

Délibáb

Kutatjuk az élet értelmét, tanokat állítunk fel, műveljük magunkat, másokat, és megpróbáljuk elhinni, hogy ez segít. Bohócok vagyunk, kasztokban élünk, ketrecekben tároljuk magunkat, és néha, amikor időnk engedi, megbámulunk más állatokat. Ez tölti ki mindennapjaink, s naívan azt hisszük, hogy az állapot, amit alkottunk, megváltoztatható, visszafordítható, hogy képlékeny. Micsoda mérhetetlen tévedés.

Érdekszövetkezeteket kötünk, nyaldossuk azok kezét, akik etetnek, kollektív magatartásformát tulajdonítunk el, majd tehetséges cirkuszi mutatványosként előadjuk, mi mindent tanultunk. Ügyesek vagyunk, igaz? A legügyesebbek, a legeslegebbek. Jutalmul magunkra erőltetünk mindent, újabbnál újabb arcokat, olyasmit is, ami nem illik ránk. De viseljük büszkén, hogyne, hiszen a végén talán még szebb, nagyobb ketrecet is kaphatunk érte, vagy kekszet.

Kutatjuk az élet értelmét, pedig nincs neki, ha pedig mégis lenne..., akkor meg olyannyira egyszerű. Néhány ember azért született, hogy a folyó partján üldögéljen, néhányan azért, hogy beléjük csaphasson a villám, vagy netán szitává lőjék a harcmezőn. Van, aki a zenéhez ért, van, aki a szavakhoz, és olyan is akad, aki talán semmihez. Vannak, akik úsznak, ruhát vagy házat terveznek, de van, aki egyszerűen nem csinál semmit. Az élet viszont épp ezért, színességében tökéletes. És valóban az.

Budapest, i love you

Mindenki siet, mindenki megy, mindenki senkije mindenkinek. (Magashegyi Underground)

Ez kérem, a nagy T-s társadalmi felelősségvállalás. Nem másért, csak, mert ez is olyan jól hangzik, mint az összes többi ilyen nagyra méretezett, és pátosszal, előszeretettel alkalmazott és hirdetett szó. Emez a köztudatban véres kardként lebeg fölöttünk, lecsapni kész, mégis hihetetlen mennyire nincs jelen a szeles, zsúfolt, zajos utcákon. Köhög a koszos utcanép, éheznek a hontalanok, egy lány meg a feljáró lépcsőjének aljában kificamodott bokáját borogatja.

Persze mindez mintha csak nekem tűnne fel ennyire erőteljesen, a járókelők nekilódulnak a semminek, szabadidejükben egy néma, szúrós szemű tömegegészként talán azzal vigasztalják magukat, hogy ők nem tartoznak abba a bizonyos halmazba, ők már elnézést, de csupán alapjogokkal ellátott élőlények egy zárt, saját kényük szerint alakított világban. Egy valamiféle csoporthoz való tartozásban azonban kompromisszumok lépnek fel, az én akarva-akaratlan igenis felelős mindazokért, akik(-et megszelidített) a kasztjában élnek, ugyanakkor eldöntheti egyéni szerepvállalását meddig és egészen pontosan kikre terjeszti ki. Következő fázisként, szerepének megformálása közepette elkezdi utálni sorstársait, és úgy marad fenn, hogy közben mások buksifejére tapos, és képzeld… néha még ugrál is, magasra elrugaszkodva, hátha hamarabb elér egy-egy szintet, vagy épp ügyességének köszönhetően bátran kihagyhat párat.

Ilyen körülmények ismeretében nyilván jogosan feltehető a kérdés, hogy akkor egészen pontosan kiért, miért, és főként milyen körülmények között vállalunk felelősséget, illetve melyek azok a helyzetek, melyekben a közösségi felelősségvállalásnak kell hogy érvénybe lépnie? Egyszer s mindenkorra le kell tisztáznunk azt is, hogy valóban létezik-e ilyen kegyes szerepkör, vagy csupán betudhatjuk aranyos illúzióként, és ha ezzel megvolnánk, karba tett kézzel élvezhetjük tovább a gondtalan semmittevést.

Egy bonyolult rendszer ez, és nem csak az itteni, jól ismerjük. Körülhatárolt, megformált üres, de teszvesz egyénekkel, kemény, be nem törhető falakkal, ahol a felszín, a plasztikborítás tökéletesen működik, a piszeorrodat megválaszthatod, a mélység pedig ritkaság, és ujjal mutatnak fel rá.

Falaink

Az idős, különböző falazatú (tégla, vályog, vert fal, stb.) épületek nagy többségénél tapasztalható a salétromosodás, vizes, nedves, penészes fal kialakulása. Ez a jelenség általában a lábazat és a falazat közötti bitumenes sávszigetelés, ismertebb nevén kátránypapír hiánya, vagy elöregedése miatt alakul ki. Ilyenkor a tulajdonosok vagy úgy döntenek, hogy más lakóhely után néznek, vagy úgy, hogy mivel tetszetős a környezet – nagy telek, gyümölcsfák, patak, miegymás – hát megtartják azt, s inkább lerombolják a régi házat (úgysem keletre néz, s még ügyes kis emelete sincs), hiszen egy új megépítése kevesebb anyagi befektetésbe kerül. Előfordulhat, hogy némelyek beköltöznek a tökéletlen falú odúba, csak, hogy végre megállapodhassanak, és mivel nem orvosolják kellően, az alapoktól a problémát, évről évre szenvednek annak következményeitől.

Valahogy így néz ez ki bennünk is, amikor önszántunkból szilárd, gondosan elképzelt szerkezetű határépítményt húzunk föl magunk köré. Falakat, a legjobb minőségű vörös téglából, szorosan és nagyon pontosan egymásra helyezve. Egyesek, szerencsés esetben, idővel elmúlnak, néha csak úgy észrevétlen felszívódnak, van, hogy szakképzett lakatos, vagy építész szükségeltetik hozzájuk, de a végén könnyűszerivel betörhetőek. Vannak olyan erős, belénk gyökerezett falaink is, melyeket egyszerűen képtelenek vagyunk elengedni, hiszen hiányuk világképünk újragondolását vonná maga után, és az fájó tud ám lenni, nagyon fájó. Körömmel ragaszkodunk hozzájuk, csákánnyal állunk vagy állíttatunk strázsát eléjük, nehogy már egy betolakodó felbolydítaná a látszólagos, bennünk uralkodó kényszeres rendet. És ha már annyira ragaszkodunk hozzájuk, akkor szeretgetjük, díszítgetjük, levakoljuk, és még virágos tapétát is ragasztunk rájuk, az összesre. Annyira széppé tesszük, hogy életünk részévé válik, amit megcsodálunk, s másokkal is megcsodáltatunk, s még azt sem fájlaljuk, ha észrevétlenül bár, de felemészt a penész. Hogy is vehetnénk észre, mikor a falainkon tespedő foltok nyomokban bár, de elegendő fájdalomcsillapítót tartalmaznak ahhoz, hogy meg se forduljon a fejünkben az, hogy élhetnénk mondjuk… nélkülük?