“Szeret, nem szeret.
Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.”
(Aztán elfogynak a szirmok, és a
kettőből már csak egy marad.)
Ha van pénz, akkor vele együtt
van már minden. Bicikli, zenelejátszó, számítógép, fényképezőgép, az első
telefon és cédé. Kistányéron felszolgált, azonos szeletekre vágott, meghámozott
alma, vagy minipizza ,“Olyan igazi Harmopanos, a kedvenced Putyikám” –
mondogatta, és ha nem feküdtem volna mellkasán a szívrohama után, vagy nem
lógándoztam volna rozoga ARO-ja tetején, talán sosem tudtam volna, amit tudtam.
Kihúzta két fogam is, tiszta erejéből, én meg lerúgtam a tartóállványát. Dühösen elrohant.
Életében nem küzdött senkiért
ennyit, mint értem, és ha ő maga állítja, az valami emberfeletti erő lehetett.
Szivárványok vannak a szemében, ezt sem ő találta ki, én láttam, bizony, és
jéghegyeket másztunk meg együtt – kettőt léptünk előre, egyet vissza, és még
úgyis sikerült –. Én vagyok a kicsi, mondogatják. Ő meg… csak bámul rám, és meg
sem kell szólalnia, hiszen tudja, hogy tudom.
Átfogta a derekát a szűk folyósón, és azt mondta “Ő itt a nőm.”
Mindenki kacagott. Rajtam.
Az idő nem létezik, és talán
semmi sem abban a formában, ahogy láttatják. Mosolyogtunk, aztán kis időre függés
lett belőle, mert olyan nagyonjó volt ázni, élni, neki írni. Egymás mellett
bölccsé válunk, mondogatja, aztán tizenakárhány évet köpünk át a csűr felett. Ő
az én valamim, tudom.
Nem akarták velem tölteni az új év estéjét, mert puffogós vagyok.
(Megették az eperlekvárom, és hazaindultam.)
Neki meg ,csücsök, édesapámé,
bingyő, lányom, kincsem, szivem, tesóm, titti, pitsa vagyok, és ezt mind-mind
tudom.
“Nélküled minden könnyebb.”
Szeret, nem szeret.
Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.
Már csak egy maradt.