Érzem

Hogy nem fojtogat éjjelente a felismerés, ne gondold. Hogy gúzsba kötött karjaim nem fonnám inkább derekad köré, ó ne! S tán még azt se, hogy – a hosszan tartó némaságtól – nem remeg számtalanszor ajkamon az elképzelt párbeszéd.

Időnként, ha elég hosszan révedek befelé, arcodra képzelem a szélben táncoló muskátli árnyékát és minden ottfelejtett érintést. Olyankor tudom, hogyan lehetnék egyszerre itt, az anyagban, és közben óhatatlanul a semmiben testet öltve a minden. Tudom, hol van önnön láncom minden egyes szemének zsákútja, és a magányban a találkozás. És hozzád szegődve, Hervay, „lázítok (…) a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen (…)”, részben megmutatkozott lényünk ellen, amely a ki nem mondott szavakat ölelve néha meghal a levegőben. A kölcsönkapott erő és mérhetetlen oltalom talán visszajár, de mondd: te, te ott majd, ha mindez véget ér… még megtalálsz?

Behunyt szemhéjamon át a fényt keresem, és tudom.

Tudom, hogy gondolod.