Boldogsággubanc

„Az „utolsó” csak egy szó... Arra figyelmeztet, hogy gyönyörködj a színes szappanbuborékban, mert szétpattan. Gyönyörködj kedvesed arcában - mert meghal! Örvendj az életednek – mert meghalsz te is! És élvezd a viszontagságos napjaidat, még akkor is ha zaklatottak és nehezek - mert elmúlnak! (…) Az utolsó azt jelenti, hogy felejthetetlen.” (Müller Péter – Isten bohócai)

Utolsó nem létezik, vagy legalábbis nem egy hirtelen bekövetkező állapotjelző fogalom. Mindig jelen van, minden pillanatban, és ámbár az örökkévalósággal egyöntetű fogalom, mégis félünk tőle. Butaság. Még én is mosolygom rajta. Hiszen... minden pillanat megismételhetetlen, így utolsó is egyben. Egy megkövült, - még csak nem is fekete-fehér(!) és néma - sokillatú képkocka, amely örökérvényűen előhívható, hiszen a negatívja benned marad. Ha pedig időnként a múltadban áskálódsz, és hányni óhajtasz, vagy csak épp szívtakarítást végzel, ahogy tanítottalak, csakis sötétkamrában tedd. A sötétkamra precíz kialakítása azonban elmaradhatatlan feladat, mert az előcsalogatás folyamatában minden egyes nem kívánt fénycsóva zavaró tényező lehet. Igyekezz mélysötét anyagokkal dolgozni, és, ha van lehetőség, válaszd a fényzsilipes módszert, amelynél U alakban juthatsz be a kamrádba. Nyílván ez csak a kezdet, még ennyi elővigyázatosság után is előfordulhat, hogy a percek a fölösleges vízzel és oldószerrel a fényes padlóra csöpögnek. (Talán még meg is csúszol rajtuk, és szörnyethalsz, vigyázz!)

Lásd, költséges, ironikus és veszteséges eljárás ez, de megnyugtatlak: mint mindig, most is van egy jobb ötletem. Tarts ki, rakd lassanként kollázzsá az Életed, hogy, ha esetleg megbotlasz a saját lábadban, legyen majd, mi leperegjen előtted, s legyen majd, amin mosolyognod, legalább akkor. Egyszer. Nem nagy kérés.