Jövünk, megyünk. Közben történik velünk pár dolog. Kiesik az első tejfogunk, ellopják a biciklinket, beleszeretünk valakibe, elvisznek katonának, kirúgnak az állásunkból, gyerekünk születik, megvesszük az első autót. Külföldre utazunk, nyerünk a lottón, berúgunk, keressük az élet értelmét, megtaláljuk, elveszítjük, tanulunk, felejtünk, beiratkozunk, kiiratkozunk, csalódunk, újrakezdjük, abbahagyjuk, folytatjuk.
Aztán meg van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Drasztikus, felrázó fordulatra, mely azt hisszük, mindent megold majd. Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket, nem észleljük a mágikus pillanatokat, elvakít és lehúz a hétköznapok keserves mámora. Nem találjuk többé mindennapjainkban, fránya kis életünkben a varázslatot. És valami meghal. Ilyenkor képtelenek vagyunk belegondolni abba, hogy minden perc, mindaz, ami bennünk és körülöttünk van, csoda. Ez csakis akkor válik lételemünkké, amikor feladjuk a görcsös önvédelmünk, felhúzzuk a védfalakat, és elkezdjük hinni mindazt, ami váratlan, láthatatlan, egyszeri és egyedi.
Csoda a szerelem, a barátság, az emberközeli kapcsolatok, lélek közeli pillanatok, egy jól időzített mosoly, kedves megjegyzés, véletlenek, találkozások. Csoda az álom, a repülés, a születés, a halál, a szivárvány. Csoda vagy te nekem, és talán én másnak. Mi egymásnak. És mindaz, amit annak szeretnél látni, azzá válik.
Jövünk, megyünk. Kiábrándulunk, kifáradunk, elveszítjük az erőnket. Kilátástalan helyzetekbe kerülünk, ahonnan nincs kiút. Áthághatatlan gátakba ütközünk. Szenvedünk. Aztán meg van úgy, hogy a hatalmas káosz ellenére minden megoldódik, és soha egyetlen percre sem adjuk fel a reményt. Mert hisszük, hogy léteznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése