Hatalmas, nem épp hét-, de mindenképp vörös pecsétes hadititkot osztok meg ezúttal mindenkivel, amely sokáig érlelődött bennem: kifejezetten és rendkívül hangsúlyozottan utálom mindazt, ami muszáj. Amit muszáj mondani, vagy épp elhallgatni, tenni, hagyni, elviselni, megoldani, felejteni. Feltehetően nem újdonság ez, hiszen lépten-nyomon, fűnek-fának hangoztatjuk, de hadd fejtsem ki a legfrissebb és hosszú idők óta talán a legerőteljesebb revelációm.
Egészen mostanáig teljes odaadással azon dolgoztam, hogy felfogjam, mit fed a „go with the flow” (saját fordításban: lebegj az árral) kifejezés. A legnagyobb nehézséget maga az ár jelentette, hiszen igen sokszor tévesen, túl szabatosan értelmezzük, így meg kellett találnom azt a megközelítést, amely a legközelebb áll saját szemléletemhez. Azt vallom, hogy a megszámlálhatatlan mennyiségű muszájszokások, -elvárások, -hagyományok, -szabályok, ésatöbbi, ésatöbbi, gátat szabnak ennek a szabad folyamnak, amellyel állítólag lebegnünk kellene. Vagy legalább úsznunk, ha sikerül.
Kezdetben csak azt tudtam, hogy sohasem, vagy csak igazán kivételes alkalmakkor mondom azt, hogy „én is”, „te is”, „nekem is”, sőt még azt sem szívesen, hogy szívesen. (Sajnálom, kedveseim.) Ennek megfelelően nem teszek dolgokat csak azért, mert…, csak hogy, csak, hogy nehogy. És amióta felismertem, feldolgoztam és feladtam eme kötöttségeim, na meg sikeresen meggyőztem magam, hogy ezzel a megvilágosodással semmi baj nincs az égadta világon, sokkal tisztább hozzá(d)állásra vagyok képes.
Sokáig nem tudtam, mit fed a „go with the flow”, most is csak sejtésem van róla. Arra sem akarok biztatni én senkit, hogy most aztán mindent csináljon úgy, ahogyan én teszem, vagy hogy csapódjon a hömpölygő árhoz, á dehogy! Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy disznótor nem erőszak, és ha már nem erőszak, akkor sokkal kellemesebb, szeretetteljesebb tud lenni, ám ezt is már réges-régen megírták előttem… Talán nem ártana szem előtt tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése