Kutatjuk az élet értelmét, tanokat állítunk fel, műveljük magunkat, másokat, és megpróbáljuk elhinni, hogy ez segít. Bohócok vagyunk, kasztokban élünk, ketrecekben tároljuk magunkat, és néha, amikor időnk engedi, megbámulunk más állatokat. Ez tölti ki mindennapjaink, s naívan azt hisszük, hogy az állapot, amit alkottunk, megváltoztatható, visszafordítható, hogy képlékeny. Micsoda mérhetetlen tévedés.
Érdekszövetkezeteket kötünk, nyaldossuk azok kezét, akik etetnek, kollektív magatartásformát tulajdonítunk el, majd tehetséges cirkuszi mutatványosként előadjuk, mi mindent tanultunk. Ügyesek vagyunk, igaz? A legügyesebbek, a legeslegebbek. Jutalmul magunkra erőltetünk mindent, újabbnál újabb arcokat, olyasmit is, ami nem illik ránk. De viseljük büszkén, hogyne, hiszen a végén talán még szebb, nagyobb ketrecet is kaphatunk érte, vagy kekszet.
Kutatjuk az élet értelmét, pedig nincs neki, ha pedig mégis lenne..., akkor meg olyannyira egyszerű. Néhány ember azért született, hogy a folyó partján üldögéljen, néhányan azért, hogy beléjük csaphasson a villám, vagy netán szitává lőjék a harcmezőn. Van, aki a zenéhez ért, van, aki a szavakhoz, és olyan is akad, aki talán semmihez. Vannak, akik úsznak, ruhát vagy házat terveznek, de van, aki egyszerűen nem csinál semmit. Az élet viszont épp ezért, színességében tökéletes. És valóban az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése