Tél

Magból fogantam. Kora tavasz volt, a nap még csak pislákolt a házakon át, ott azonban, ahol álltunk, mérhetetlen nagy harcoknak helyén, most levélbimbó fakadt. Levélbimbó fakadt, aztán karnyújtások nőttek, és összefonódtunk. Ott csemeteltem velük, míg hozzáokultam az életemhez. Polkáztak rajtunk a bogarak, arcon ütött a fagy, meg- megsimogatott a ragya és a mindenféle istenáldása, mi mégis nagy délcegen tűrtük, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Közben kivágtak párat közülünk, számoltuk is búsan köreiket, hogy hány évet köszönhettünk nekik. Nem eleget. Egyet azonban megtanultunk… elengedni.

Időnként megválunk magunktól. Időnként megválunk egymástól is, ha kell, meztelenek vagyunk, csupaszok, mint ahogyan gyökereztünk. Reszketünk, némán még közelebb húzódunk egymáshoz, és várjuk a megváltást. Kicsit soká jön, pattogzik már a bőrünk is lefele, hiszen régen elhullattuk már a fölösleget, de mielőtt elvéreznénk – pontban akkor, egy perccel sem korábban - mindig megjelenik. „Az út kétszer olyan hosszú”, mondta, mielőtt meghalt, de azóta rájöttünk, hogy körkörös is egyben, és nem mindig ér vég(et).

Fa vagyok – ölelj körül.

Fa vagyok és itt a tél – kicsit meghalok.