2011. november 17., csütörtök

Tied vagyok.

Belerévedtem a semmibe, mint ahogyan az amolyan hűs, őszvégi kordélutánokon szokás, a korlátnak dőlve fagyos lábujjaim tornáztattam a már-már évszakjamúlt félcipőben. Magam elé tekintettem, majd cseppet sem óvatosan előlről hátrafele végigpásztáztam az utasokat. Közhely jön, de várd meg a végét. Természetesen temérdek különböző szempár (zöld, beesett, mély, öreg, stb.), orrok és rúzsokba tapadó hajszál-fergeteg fogadott, én meg álltam és csodáltam a látványt.

Lényegtelen pillanat volt, mégis rájöttem, hogy a tied vagyok. Születésemtől fogva tied, senki másé, és mégsem unlak. Sőt. Úgy érzem nem ismerlek eléggé, téged nem, s ez épp elég bizonytalanságra ad okot. Sokszor nem vagy velem, én mégsem hiányollak, jó így, hisz tudod: nem szeretek kötődni. Emlékszem, amikor kitaláltad, hogy köztünk egészen másfajta kötődés van, mégis időbe telt, mire megtanultalak lazán kezelni.

Miután úgy döntöttem, megtartalak, betanítottam neked az összes hasznos utasítást, a helyzet- és hangulatfüggő cselekedetsorozatokat, magamhoz neveltelek. Tökéletlen vagy, de sokat fejlődtél, mióta utoljára számonkértelek. (Büszke.) „Látok benned potenciált” – mondaná L., és nyilván igaza van, eddig, ha saját önszántadból tettél valamit, nem okoztál csalódást. Ellentmondásos vagy, amolyan egyensúlyban levő ingadozás, és eltakarod a szemed, ha rádsüt a nap. – Nem versz át! – (S ámbár nem szeretlek, ígérem neked, hogy igyekszem. Táncoljunk...)

Tornáztattam a megfagyott lábujjaim az évszakjamúlt félcipőben, sötétzöld sálam előreomlott, én pedig egy kecses hátradobással megpillantottam magam a ködös ablakban. Rám mosolyogtál.

2011. november 8., kedd

Tün(r)emény

Soká vártam rá, hogy előbuggyanjon belőlem, képzeld: hülyén több éven át cipeltem magamban, mígnem apró gumókként be nem fészkelte magát a lapockáim alá, a ki nem nőtt piheszárnyaim helyére. Jó mélyre, a csontok és a mindenféle drága szövetek, rostok alá, szervezett lánccá rendeződve, hogy még csak egy egészen kicsit se lehessen hozzáférni. Nem akadt más választásom: meg kellett hát szülnöm. Fájdalmas folyamat volt, bizonyám, de amikor addig „féltve” őrzött, megkövült magzatom, a Bizonytalanság, tapogatózva fényre derült, felbuzdulva a nagy szabaduláson hömpölyögve tört elő. Elcsitítottam a gondolataim. (Már fájt.)

Addig folydogált kifele, míg többé nem fedte a valóságot, eltávolodott tőle – főként a saját verziómtól –, deli lidércként átimbolygott más, színesebb területekre, én meg eme hatalmas tünemény-játék következtében egyedül maradtam. Csak ültem ott, élesen behatárolt földrajzi koordináták között, magára hagyatott, elernyedt érzékcsápokkal, magzatom bizonytalan vizének utolsó cseppjeiben.

Hát ezért kínlódtam oly sok időn át, hogy most, hogy egy csapásra leterítettem, máris hiányozzon? Beismerem, eltúlzott reakció volt tőlem, hiszen a szertefoszlott ködben még fájdalmasabbak a körvonalak, de felismerésem rávezetett arra, hogy a világ az ellentétek révén teljes. Hogy ahogy a fény érvényesüléséhez szükséges a sötét, a meleghez a hideg, ésatöbbi, úgy a legnagyobb bizonytalanság is elvezethet egy megrendíthetetlen mértékű bizonyossághoz. Talán ez az egyetlen mód.

Azóta szabad vagyok, érzem még az illatát az alkaromon, de nem ragaszkodom foggal-körömmel hozzá, hiszen ki tudja, meddig marad enyém. Egy ideje nem nyomorgatom, így visszaköltözött belém, képzeld rátelepedett a jobb szememre, és úgy döntött: marad. Bármilyen ironikus is legyen hát: Bizonytalanság van. Ez biztos. (A napokban be is mutatom neked, ha akarod.)

2011. október 19., szerda

Link-kereskedőknek

A soft link egy speciális fájltípust jelöl, amely valójában egy hivatkozás egy másik fájlra vagy könyvtárra. A hard linkektől eltérően a soft linkek nem közvetlenül mutatnak adatra, hanem egy elérési útvonalat tartalmaznak, amelyből a rendszer képes egy hard linket vagy más soft linket beazonosítani. Ennek megfelelően a soft link egy felhasználó által való törlése nincs hatással az általa mutatott fájlra. És ez még mind semmi (főleg az amolyan laikus számítás-technikusoknak, mint amilyen jómagam volnék), hiszen soft linkekkel lehet másik fájlrendszerben lévő objektumra is hivatkozni. (*köszönet google*)

Na… ne nézz Hát nem érted? Kedves… felettébb meglepő, de linkekből állunk, olyan külső és belső láncszemekből, amelyeknek léte tagadhatatlan. Látogatottságunk kifejezetten exhibicionizmusunkból, abbéli istenadta tehetségünkből adódik, hogy milyen füleket tárunk a közönség elé, milyen divatos hívószavakat emelünk ki a több ezer konzum közül. Jól mondtam, igen, tehetség. Hiszen nem mindegy hogyan, hány és milyen férőhelyes fiókokban tárolod önmagad, hogy mekkora teret biztosítasz, illetve ezt a teret hogyan osztod be a hard linkjeid között, és végül (és mert a közhely megkívánná, hát visszavágok: igenis utolsósorban), hogy a gyöngédebb láncszemeid mikhez-kikhez fűzöd, milyen érzésélményekből táplálod őket szép fényessé, töretlenné. Olyan töretlenné, mígnem azok is kőkemény, igazi bőrdzsekis hard linkekké nem válnak.

Nosza, pontosan ide akartam kilyukadni. Bután tálcán hordjuk a szerveinket, külön az agyunkat, külön-külön a két szemünket, fülünket, tán még az orrlyukaink is, de külön a szívünket, s ezzel együtt a májunkat, a beleinket. Nem kell megdolgozni érte, tessék. Ó, ti link alakok, könnyű dolgotok lehet.

2011. október 5., szerda

Egyszer volt, hol nem volt

A kishitűség, a racionalitás, a konformizmus az emberiség gyilkosai.

Önfeledt, Csodaországbeli élet helyett paplansírba temetett álmok. Nem hiszem, nem tudom, nem akarom, nem megy. Így sem, úgy sem, azért, mert, de egyszerűen nem, és kész.

A képzeletnek szappanoperákkal kimosott agyak szabnak határt, akik ügyes kis trükkjeikkel eltakarják szemünk elől az igazságot. Rabszolgák vagyunk, foglyok, hasonmások egy sajátos, gondosan kiépített stratégiájú rendszerben.

Közös erővel éltetjük a kórt, összpontosítunk a negatívumra, a felszínre, az előregyártott reakciók sikerességére, hátha elfeledteti velünk, hogy ez másképp is lehetne. Valahol az Óperenciás tengeren is túl.

De ez itt nem a csodára, nem a szerelemre, nem a játékra, le a jótékonysággal, le a vallással, a világmegváltókkal, a titokkal, a lehetőségek mámorával, a véletlenek szépségével. Le a kapcsolatokkal, a feltétel nélküli cselekedetekkel, az egyénnel, a spontaneitással és szabadsággal.

Arra teremttettünk, hogy megéljük a lét örömét, szárnyakkal születünk, mégis földhöz ragadva halunk meg. A mese vége pedig boldogan nélkül csupán: Éltek… haltak.

2011. szeptember 22., csütörtök

Boldogsággubanc

„Az „utolsó” csak egy szó... Arra figyelmeztet, hogy gyönyörködj a színes szappanbuborékban, mert szétpattan. Gyönyörködj kedvesed arcában - mert meghal! Örvendj az életednek – mert meghalsz te is! És élvezd a viszontagságos napjaidat, még akkor is ha zaklatottak és nehezek - mert elmúlnak! (…) Az utolsó azt jelenti, hogy felejthetetlen.” (Müller Péter – Isten bohócai)

Utolsó nem létezik, vagy legalábbis nem egy hirtelen bekövetkező állapotjelző fogalom. Mindig jelen van, minden pillanatban, és ámbár az örökkévalósággal egyöntetű fogalom, mégis félünk tőle. Butaság. Még én is mosolygom rajta. Hiszen... minden pillanat megismételhetetlen, így utolsó is egyben. Egy megkövült, - még csak nem is fekete-fehér(!) és néma - sokillatú képkocka, amely örökérvényűen előhívható, hiszen a negatívja benned marad. Ha pedig időnként a múltadban áskálódsz, és hányni óhajtasz, vagy csak épp szívtakarítást végzel, ahogy tanítottalak, csakis sötétkamrában tedd. A sötétkamra precíz kialakítása azonban elmaradhatatlan feladat, mert az előcsalogatás folyamatában minden egyes nem kívánt fénycsóva zavaró tényező lehet. Igyekezz mélysötét anyagokkal dolgozni, és, ha van lehetőség, válaszd a fényzsilipes módszert, amelynél U alakban juthatsz be a kamrádba. Nyílván ez csak a kezdet, még ennyi elővigyázatosság után is előfordulhat, hogy a percek a fölösleges vízzel és oldószerrel a fényes padlóra csöpögnek. (Talán még meg is csúszol rajtuk, és szörnyethalsz, vigyázz!)

Lásd, költséges, ironikus és veszteséges eljárás ez, de megnyugtatlak: mint mindig, most is van egy jobb ötletem. Tarts ki, rakd lassanként kollázzsá az Életed, hogy, ha esetleg megbotlasz a saját lábadban, legyen majd, mi leperegjen előtted, s legyen majd, amin mosolyognod, legalább akkor. Egyszer. Nem nagy kérés.

2011. szeptember 15., csütörtök

Micsoda csoda (különösen N.T.-nak)

Jövünk, megyünk. Közben történik velünk pár dolog. Kiesik az első tejfogunk, ellopják a biciklinket, beleszeretünk valakibe, elvisznek katonának, kirúgnak az állásunkból, gyerekünk születik, megvesszük az első autót. Külföldre utazunk, nyerünk a lottón, berúgunk, keressük az élet értelmét, megtaláljuk, elveszítjük, tanulunk, felejtünk, beiratkozunk, kiiratkozunk, csalódunk, újrakezdjük, abbahagyjuk, folytatjuk.

Aztán meg van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Drasztikus, felrázó fordulatra, mely azt hisszük, mindent megold majd. Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket, nem észleljük a mágikus pillanatokat, elvakít és lehúz a hétköznapok keserves mámora. Nem találjuk többé mindennapjainkban, fránya kis életünkben a varázslatot. És valami meghal. Ilyenkor képtelenek vagyunk belegondolni abba, hogy minden perc, mindaz, ami bennünk és körülöttünk van, csoda. Ez csakis akkor válik lételemünkké, amikor feladjuk a görcsös önvédelmünk, felhúzzuk a védfalakat, és elkezdjük hinni mindazt, ami váratlan, láthatatlan, egyszeri és egyedi.

Csoda a szerelem, a barátság, az emberközeli kapcsolatok, lélek közeli pillanatok, egy jól időzített mosoly, kedves megjegyzés, véletlenek, találkozások. Csoda az álom, a repülés, a születés, a halál, a szivárvány. Csoda vagy te nekem, és talán én másnak. Mi egymásnak. És mindaz, amit annak szeretnél látni, azzá válik.

Jövünk, megyünk. Kiábrándulunk, kifáradunk, elveszítjük az erőnket. Kilátástalan helyzetekbe kerülünk, ahonnan nincs kiút. Áthághatatlan gátakba ütközünk. Szenvedünk. Aztán meg van úgy, hogy a hatalmas káosz ellenére minden megoldódik, és soha egyetlen percre sem adjuk fel a reményt. Mert hisszük, hogy léteznek.

2011. szeptember 8., csütörtök

Futószalag effektus

Gumi- és műanyagheveder, ragasztó, görgő, bunkerbélés. Futószalag. Funkciózavaros, téves eszméken alapuló társadalom, és az őt alkotó hasonmások. Jelenség.

Ebben a tömeggyártásra oly tökéletesen szakosodott forgatókönyben tudom, hogy milyen, ha oly kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet. A beidegződések átprogramoznak, kapsz egy személyiséget a 6811949583 kedvesnek, engedelmesnek, kötelességtudónak, szófogadónak és rendkívül illedelmesnek kikiáltott közül, s ha már ilyen jól teljesítettek, jutalmul be is dobozolnak, és felpakolnak a legfelső polcra. Porosodsz, dohszagú, elfelejtett tárgy leszel, de legalább elvegyültél, beilleszkedtél egy klisébe, így még egyfajta biztonságos otthonra is találtál.

A világnak valójában pont ilyen rabszolgákra van szüksége, bárminemű érdekszövetkezeteknek behódoló foglyokra, akik kollektív magatartásmóddal elítélik a másság adottságát, akik normálisak csupán, mert egyformák, és életük a megszokás diktálta, hasztalan, semmitmondó cselekedetek összessége.

A szabadság elkötelezettjei csak akkor élhetik túl e természetesnek vélt szelekciót, ha felvállalják a személyiségtelenséget, feladnak megfelelni az irreális elvárásoknak, megelégedve annak egyszerűségével, amit a lét ajándékoz nekik, és csakis akkor győzedelmeskedhetnek, amikor kivívták egyéniségük szivárványfényének gondtalan tündöklését.