2012. február 29., szerda

február.

A hányást leggyakrabban a tisztálkodás során lenyelt szőr és szennyezőanyagok okozzák. Ha a hányás egyszer fordul elő, akár jelentéktelen is lehet, de ha ismétlődő hányásról van szó, annak már komolyabb okai is lehetnek. Hányás esetén a gyomorban felgyülemlett, megemészthetetlen elemek egymáshoz tapadva pihepuha, nyálkás pamacsként távoznak az állat testéből. Akad olyan is, amelyik szereti behabzsolni az ételt, és a még megemésztetlen táplálékot rendszerint egyből kihányja, de okozhatja a hányást a társakkal való vita, vagy egy egészen egyszerű környezetváltozás is. Ha az állapot rövid időn belül nem változik, forduljunk állatorvoshoz.

………………………………………………………………………………………………………………………………………….

Én napokig nyaldostam a gennyesre fertőződött sebeim, ültem a kihűlt csempekályha szélén, nyelvem hegyét meg próbáltam pontosan behelyezni a friss húst rejtő üregbe, és finoman bár, egészen finoman (még szép, hiszen magamról van szó), de órák hosszat csak nyalogattam, hátha egyszercsak elmúlik. Aztán úgy hat óra tájban hányni kellett volna, szőrgumót, meg nemvagyokelégnekedeket, meg fűszálakat, aztán szappandarabokat buborékká böfögni, és visszahullani a bájos közönybe. Nem sikerült, idétlenül csak nyálfoltokat hagytam mindenhol, amerre jártam, és a nyelvem úgy elállt, hogy napokig beszélni sem tudtam, még azt sem éreztem, amikor egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Igen, lenyeltem a saját nyelvem, hát sajnálj. Én már nem tudom magam.

2012. február 22., szerda

egy.

Minden eggyel kezdődik, és minden egy… meg egy, és az már kettő. És így tovább, de az egyen van a lényeg.

Nos volt egy ébredés, amolyan szokásos reggelen, amikor hideg az orrom hegye, lábujjam padlóérintésével meg minden melegségem a paplan alatt felejtem. És nem elég a hideg kávé a főző alján, hát készítek egy újat, az meg szétfröcsköli magát mindenhová, és nagy álmosan nyalogathatom a nyomait. Odakinn sápadt egek, és megkeserült fák (és a kövek alatt ki nem bújt virágok), még jobban fázom. Nem találom a helyem, hát köpenyemet szorosabbra fogva a konyha mellett döntök. Ott ülsz egy halom szennyes ruha tetején, amelyeket tegnap válogattunk ki, te is köztük voltál, emlékszem: negédesen mosolyogva négybe fogtalak össze, és téged helyeztelek legalul. Kegyetlenül kidugtad az egyik ujjad, majd szerre a többit is. Azt tervezted, hogy majd kiugrasz közüle, mint a szexi hölgyek a tortából szoktak (szívrohamot kaptam volna), ám minekutána sokáig várattam magamra, kimásztál, és felültél a tetejére. Tegnap még kacagtunk, belefúrtad az orrod a nyakamba, magadba szívtál, éltük a hitt tavaszt,

ma azonban cseppet sem vicces.

HAGYJ!

Minden eggyel kezdődik, igen, amiből kettő is lehet, de ritkán lesz az, mert az egyen van a lényeg. Az ébredés meg a várakozás arányán.

2012. január 18., szerda

Prepay

Rég találkoztunk, tudom, hozzám vághatod, nem bánom, már hogybánnám, mikor még késtem is. Utálod. Ma estére azonban szabaddá tettem magam neked, mégsem tudsz mit kezdeni velem. – Megszoktam a hiányod. – mormolod halkan magad elé révedve, majd óvatosan rám tekintesz, és úgy folytatod a kínzást: - Mégis mit vártál? - Nekem meg persze fogalmam sincs afelől, hogy mit vártam, sőt azt sem tudom, mit keresek itt. Rohannék. (Áh, édes dezsávú.)

De előled nem lehet, mindig tudod, épp hol Ó-lálkodom, akkor meg mi értelme. Az is előfordult már, nem is egyszer, hogy napokra eltűntem (hittedte), pedig csak a mosókonyhában voltam, lábam a dohányzóasztal szélén, a mosásra várva lepörgött előttem mindaz, amit együtt éltünk át. Tán hetente próbállak elérni – ritkán, nézd el nekem -, ki is csengsz néha, de aztán rögtön megszólal a robot: „Nu ai suficient credit. Te rog reîncarcă-te până la perioada de grație.”

Még mindig kereslek, K! (És még mindig van időnk, tudom, hisz hosszúprogramra raktalak.)

2012. január 13., péntek

Teremtéstörténet

Úgy tartják: a magasságos hét nap alatt teremtette a világot. Először teremté az eget és a földet, méghozzá olyan sötétségben, ahol nyugodtan lebeghettek a lelkek a vizek fölött. Aztán jött a világosság, és ennek mintájára a nappalok és éjszakák, ég és föld, tenger, fű meg gyümölcsfák, igen, gyümölcsfák is. Aztán harmadnapra a fennvaló úgy döntött, éjszaka sem hagyja kukksötétben a földet, hát világító testek lettek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától. Mindezek után értelemszerűen már csak az állatok, no meg az ember következett.

Nos… talán ide vezethető vissza mindenikünk léte, de nem is ez a lényeg, hiszen én csak azt akartam mondani neked, hogy megváltottál. Pontosan hét nap alatt. És hogy mi történt mindezen idő alatt – kérdeznéd már megint – pedig nem tudom. Csak arra emlékszem, amikor orromba leheltél, és én felébredtem.

Azóta hetedik nap van. A teremtés szünetel.

(Mi mégis ott táncolunk mezítelen a vizek felett.)


.KÖSZÖNÖM.

2011. december 17., szombat

61. oldal

Feketét mostam 40 fokon, mert úgy szokás ám. Többször is rámszóltál, hogy ne felejtsem a csövet kivezetni a kádba, mert aztán megint összefröcsköLöm magam és ráadásul megint feljön majd a szomszéd, hogy leázott a fala. (Már lÁtom is, ahogy lobogtatja a törvényszéki végzést a lépcsőfordulóban.) Idegesítettél, és én dohogtam. TeljeS valómban remegtem, és feldúltságomban alig jutottam levegőhöz. A cSőböl már csöpögött a sötét maszlag.

„This is the beginning of a beautiful...” – kiáltanám mohón az arcodba, ha épp tudnám: kinekamineka, és hogy egyáltalán kezdet-e, avagy épp vég(e)zet. Nó, de nem erről akartam én beszélni, hanem a kis undorító papírgalacsinról, amelyet a hátsó zsebemben találtam.

Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy én kitéptemMa használati utasításomból pár oldalt, és még miszlikre is szaggattam? De tudod-e te azt, hogy tettem mindezt azért, hogy az én saját, külön bejáratú programomnak ne legyen maradandó nyoma. Öhöm, nem adom meg ezt az élvezetet senkinek, nem én. Napokat töltöttem vele, míG minden egyes apró fecni a helyére került, szinte lefordultam a kád szélÉről, amikor tudatosult bennem, hogy a kiírtott 61. oldalt tartom az ujjaim között.

Másnap kiöntött a Fekete Tenger, és elmosta a nyűgös szomszédot, a macskákat a jól kitappancsolt ösvényről, elmosta a csövet is, pedig egy darabig az még ott táncolt a felszínen. Én a partról integettem neki, majd elkötöttem a köldököm.

(...ha nem érted, olvasd tán el a szívtakarítást is...)

2011. november 17., csütörtök

Tied vagyok.

Belerévedtem a semmibe, mint ahogyan az amolyan hűs, őszvégi kordélutánokon szokás, a korlátnak dőlve fagyos lábujjaim tornáztattam a már-már évszakjamúlt félcipőben. Magam elé tekintettem, majd cseppet sem óvatosan előlről hátrafele végigpásztáztam az utasokat. Közhely jön, de várd meg a végét. Természetesen temérdek különböző szempár (zöld, beesett, mély, öreg, stb.), orrok és rúzsokba tapadó hajszál-fergeteg fogadott, én meg álltam és csodáltam a látványt.

Lényegtelen pillanat volt, mégis rájöttem, hogy a tied vagyok. Születésemtől fogva tied, senki másé, és mégsem unlak. Sőt. Úgy érzem nem ismerlek eléggé, téged nem, s ez épp elég bizonytalanságra ad okot. Sokszor nem vagy velem, én mégsem hiányollak, jó így, hisz tudod: nem szeretek kötődni. Emlékszem, amikor kitaláltad, hogy köztünk egészen másfajta kötődés van, mégis időbe telt, mire megtanultalak lazán kezelni.

Miután úgy döntöttem, megtartalak, betanítottam neked az összes hasznos utasítást, a helyzet- és hangulatfüggő cselekedetsorozatokat, magamhoz neveltelek. Tökéletlen vagy, de sokat fejlődtél, mióta utoljára számonkértelek. (Büszke.) „Látok benned potenciált” – mondaná L., és nyilván igaza van, eddig, ha saját önszántadból tettél valamit, nem okoztál csalódást. Ellentmondásos vagy, amolyan egyensúlyban levő ingadozás, és eltakarod a szemed, ha rádsüt a nap. – Nem versz át! – (S ámbár nem szeretlek, ígérem neked, hogy igyekszem. Táncoljunk...)

Tornáztattam a megfagyott lábujjaim az évszakjamúlt félcipőben, sötétzöld sálam előreomlott, én pedig egy kecses hátradobással megpillantottam magam a ködös ablakban. Rám mosolyogtál.

2011. november 8., kedd

Tün(r)emény

Soká vártam rá, hogy előbuggyanjon belőlem, képzeld: hülyén több éven át cipeltem magamban, mígnem apró gumókként be nem fészkelte magát a lapockáim alá, a ki nem nőtt piheszárnyaim helyére. Jó mélyre, a csontok és a mindenféle drága szövetek, rostok alá, szervezett lánccá rendeződve, hogy még csak egy egészen kicsit se lehessen hozzáférni. Nem akadt más választásom: meg kellett hát szülnöm. Fájdalmas folyamat volt, bizonyám, de amikor addig „féltve” őrzött, megkövült magzatom, a Bizonytalanság, tapogatózva fényre derült, felbuzdulva a nagy szabaduláson hömpölyögve tört elő. Elcsitítottam a gondolataim. (Már fájt.)

Addig folydogált kifele, míg többé nem fedte a valóságot, eltávolodott tőle – főként a saját verziómtól –, deli lidércként átimbolygott más, színesebb területekre, én meg eme hatalmas tünemény-játék következtében egyedül maradtam. Csak ültem ott, élesen behatárolt földrajzi koordináták között, magára hagyatott, elernyedt érzékcsápokkal, magzatom bizonytalan vizének utolsó cseppjeiben.

Hát ezért kínlódtam oly sok időn át, hogy most, hogy egy csapásra leterítettem, máris hiányozzon? Beismerem, eltúlzott reakció volt tőlem, hiszen a szertefoszlott ködben még fájdalmasabbak a körvonalak, de felismerésem rávezetett arra, hogy a világ az ellentétek révén teljes. Hogy ahogy a fény érvényesüléséhez szükséges a sötét, a meleghez a hideg, ésatöbbi, úgy a legnagyobb bizonytalanság is elvezethet egy megrendíthetetlen mértékű bizonyossághoz. Talán ez az egyetlen mód.

Azóta szabad vagyok, érzem még az illatát az alkaromon, de nem ragaszkodom foggal-körömmel hozzá, hiszen ki tudja, meddig marad enyém. Egy ideje nem nyomorgatom, így visszaköltözött belém, képzeld rátelepedett a jobb szememre, és úgy döntött: marad. Bármilyen ironikus is legyen hát: Bizonytalanság van. Ez biztos. (A napokban be is mutatom neked, ha akarod.)