2013. május 19., vasárnap

Köszönöm.


Melletted megtanultam milyen lenni.

Hogy milyen illatodhoz nőni, rezdülésből tudni, szemedben csodákat látni, hangtalanul kiabálni. Kicsit boldognak, fáradtnak, esténként elvétve görcsösnek, hogy milyen párnának, ölelésnek, de főként titoknak lenni. Megtanultam cigit sodorni, nem reggelizni, fűben ázni, padlón feküdni, segget rázva táncolni, aztán szétesni. Megalázkodni és elégedni, elhasználódni, nem érezni és élvezni.

Játszani, ötször esni és hatszor kelni föl, bocsájtani, szerepelni, várni akkor is, ha nincs értelme. Megtanultam kedves lenni, időt sokba osztani, elhallgatni, szoknyában járni, közben nem, aztán meg gyorsan elaludni. Megtanultam, milyen előtted, zárt ajtóknál állni, fejet hajtani és távolról még lenni. Egy kattintással minden fényforrást megszüntetni, fázni, beszélni, közben meg rá(d-m)csodálkozni.

Melletted megtanultam, milyen nem veled, és mégis mindig benned lenni.

2013. február 11., hétfő

é. sz. 45° 40′, k. h. 25°



Fekete doboz van bennem. Ha egyszer nagyon elragadtatnám magam a (vissza)röpülés gyönyörétől, mint ahogyan azt belénk táplálták a fentiek, és már nem rángat vissza fájdalmas zökkenéssel az ébredés, akkor bizonyára száguldani fogok. Fékezhetetlenül közel, egyben mégis a lehető legtávolabb magamtól. És még csak kenyérkockákra, de a készséges Ariadné fonalára sem lesz szükségem, hogy visszataláljak, hiszen veleszülettem az úttal.

Ütés és tűzálló fekete doboz van bennem, felcímkézett, óvva őrzött fiókokkal, a legjobb technikával. A részecskék szükség szerint alakíthatóak, és nem csak az elmúlt 24 órát rögzítik, hanem a mindentől lecsupaszított, teljes anyagot. Persze így azon is elgondolkodtam, hogy majd utolsó perceimben – amikor azt mondják, elkerülhetetlenül lepereg minden doboz tartalma - mégis mit fogok rávetíteni egy gyűrött lepedőre a könyvespolc előtt. Veleszülettem az életemmel, így értelmét veszíti. Inkább szólok, ha repülni indultam, hogy ne az óceán mélyén, vagy egy sziklának csattanva, de még a kimosott ruhák között se kutass. És nem viszek magammal sem morzsát, sem lenkötelet, mert így biztosan tudlak, és így fogsz majd te is engem.

Amint lezuhantam.

2012. november 18., vasárnap

Tél


Magból fogantam. Kora tavasz volt, a nap még csak pislákolt a házakon át, ott azonban, ahol álltunk, mérhetetlen nagy harcoknak helyén, most levélbimbó fakadt. Levélbimbó fakadt, aztán karnyújtások nőttek, és összefonódtunk. Ott csemeteltem velük, míg hozzáokultam az életemhez. Polkáztak rajtunk a bogarak, arcon ütött a fagy, meg- megsimogatott a ragya és a mindenféle istenáldása, mi mégis nagy délcegen tűrtük, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Közben kivágtak párat közülünk, számoltuk is búsan köreiket, hogy hány évet köszönhettünk nekik. Nem eleget. Egyet azonban megtanultunk… elengedni.

Időnként megválunk magunktól. Időnként megválunk egymástól is, ha kell, meztelenek vagyunk, csupaszok, mint ahogyan gyökereztünk. Reszketünk, némán még közelebb húzódunk egymáshoz, és várjuk a megváltást. Kicsit soká jön, pattogzik már a bőrünk is lefele, hiszen régen elhullattuk már a fölösleget, de mielőtt elvéreznénk – pontban akkor, egy perccel sem korábban - mindig megjelenik. „Az út kétszer olyan hosszú”, mondta, mielőtt meghalt, de azóta rájöttünk, hogy körkörös is egyben, és nem mindig ér vég(et).

Fa vagyok – ölelj körül.

Fa vagyok és itt a tél – kicsit meghalok.

2012. október 23., kedd

Szeret, nem szeret


“Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.”
(Aztán elfogynak a szirmok, és a kettőből már csak egy marad.)



Ha van pénz, akkor vele együtt van már minden. Bicikli, zenelejátszó, számítógép, fényképezőgép, az első telefon és cédé. Kistányéron felszolgált, azonos szeletekre vágott, meghámozott alma, vagy minipizza ,“Olyan igazi Harmopanos, a kedvenced Putyikám” – mondogatta, és ha nem feküdtem volna mellkasán a szívrohama után, vagy nem lógándoztam volna rozoga ARO-ja tetején, talán sosem tudtam volna, amit tudtam.


Kihúzta két fogam is, tiszta erejéből, én meg lerúgtam a tartóállványát. Dühösen elrohant.


Életében nem küzdött senkiért ennyit, mint értem, és ha ő maga állítja, az valami emberfeletti erő lehetett. Szivárványok vannak a szemében, ezt sem ő találta ki, én láttam, bizony, és jéghegyeket másztunk meg együtt – kettőt léptünk előre, egyet vissza, és még úgyis sikerült –. Én vagyok a kicsi, mondogatják. Ő meg… csak bámul rám, és meg sem kell szólalnia, hiszen tudja, hogy tudom.


Átfogta a derekát a szűk folyósón, és azt mondta “Ő itt a nőm.” Mindenki kacagott. Rajtam.


Az idő nem létezik, és talán semmi sem abban a formában, ahogy láttatják. Mosolyogtunk, aztán kis időre függés lett belőle, mert olyan nagyonjó volt ázni, élni, neki írni. Egymás mellett bölccsé válunk, mondogatja, aztán tizenakárhány évet köpünk át a csűr felett. Ő az én valamim, tudom.


Nem akarták velem tölteni az új év estéjét, mert puffogós vagyok.
(Megették az eperlekvárom, és hazaindultam.)


Neki meg ,csücsök, édesapámé, bingyő, lányom, kincsem, szivem, tesóm, titti, pitsa vagyok, és ezt mind-mind tudom.


“Nélküled minden könnyebb.”





Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.

Már csak egy maradt.

2012. szeptember 8., szombat

Irónia


Ha vakarom, viszket. Ha viszket, kicsit fáj. Ha kicsit fáj, már feladom. Ha feladom, hülyeség. Ha hülyeség, attól még akarom. Ha akarom, nem lehet. Ha lehet, már késő. Ha késő, nem illik. Ha nem illik, azért megpróbálom. Ha megpróbálom, sikerülhet. Ha sikerülhet, megijedek. Ha megijedek, lenézek. Ha lenézek, mélybe esek. Ha mélybe esek, felébredek. Ha felébredek, élek. Ha élek, szeretek. Ha szeretek, bármi történhet. Ha bármi történhet, tanulok. Ha tanulok, tudok. Ha tudok, te is. Ha te is, nem kellenek szavak. Ha szavak kellenek, megyek. Ha megyek, nem jövök. Ha jövök, várjál. Ha vársz, integetek. Ha integetek, búcsúzom. Ha búcsúzom, elengedlek. Ha elengedlek, felálltam. Ha felálltam, erős vagyok. Ha erős vagyok, gyanús. Ha gyanús, tán nem igaz. Ha nem igaz, miért hiszed?

Talán mert te is tudod, ha vakarod, lehet épp nem viszket.

2012. június 16., szombat

Karma


Időhöz türelem, türelemhez rózsa, emberhez társ, képhez a keret, sarokra kurva, kávémba tej, sínre az élet, a buszon a bérlet, rétre virág, szívhez aggodalom, szépálomhoz csípős bolhák, angyalok földre, zokniba láb, útra az ösvény, egy hely mellém, kádba szívdobbanás, fülbesúgás, szavak a papírra, pirospozsgához kenyérkaré, zsebembe folt, ingre csók, fára paszuly, tóba aranyhal, szerencséhez tehénszar, szegés a törvényhez, sebhez a nyelv, lélekbe furdalás, kákára csomó, tükörhöz hét év, szélbe esernyő, láb alá szilánk, tengerbe apadás, egy fába erdő, szembe gerenda, útra morzsa, hogy visszatalálj.

Időhöz feledés, szerelemhez tabletta, hóhoz a hamu, szívbe takarítás, érintéshez rebbenés, szélben függöny, csendhez a légy, fejlődéshez változás, testbe víz, vénségre báj, ágy közepébe rugó, ablakra ujjlenyomat, szájszélében maszat, kemény fa fejszéhez, esethez történés, rókához herceg, zöld lámpához pötyögés, hogy akkor is haladj, ha nem látsz.

Időhöz engedés, kanálba fúlás, tű a kazalban, nyomásra vörösbor, hasamon nap, fejbe szög, előítélethez pillantás, kaszához halál.

jár.

2012. április 8., vasárnap

(Neg)édes

Nem sírok, csak épp tormát reszelek, vöröshagymát is vágok mellé, és még be is ment valami a szemembe, jaj. A szomszéd nő nincs kómában, csupán úgy döntött, egy huzamban alussza le életének összes nyolc óráját, és Mama csak pihen mesemondás közben. Nem veszekszünk, csak hangosan beszélgetünk, majd hirtelen sok dolgom lesz a fürdőszobában, neki máshol. Működik, de ma rossz napunk van. Szeretlek, de erre most nincs időm. Nem szeretem, csak megszoktam a maceráit, és különben is jobb, mint egyedül. Nem ragaszkodom a komfort zónámhoz, de tűnj innen. Az aranyhal nem döglött meg, csak sütteti a hasát a víz tetején. Boldog vagyok, csak épp fránya az időjárás. Finom, de nem kérek többet, köszönöm. Ez nem való, csak álmodom. Nem goromba szegény, otthonról hozza, szeretethiányos, fáradt, ilyen ő, hagyd. Most jó, de ki tudja meddig. Nincs idő, mégis elkésel. Utálod, de kell a pénz(e). Mosolyogsz, ám fogad között a kaktusz. Otthon voltam, közben ádehogy, te kis naív. Megbocsájtom, de nem felejtem. Elfelejtem, mégis ott van. Kedvencem, csak épp nem jut eszembe a neve. Összeköt vele a tél, úgy teszünk, mintha mégsem. Hiányzik, de nemár. Nem baj, aztán fél napig néma. Jó vicc, de nem értem. Berúgtam merénolyantökös (ugyeugye?), pedig nem bírom. Ünnepelünk, mit is? Tudtam, hogy tegnap, csak nem volt lehetőségem. Nem hallottalak, nem láttam, nem, tényleg? Hirtelen mennem kell, majd folytatjuk, aztán sohasem. Szép napot, rohadnál meg.

Ez a mi titkunk, és nem árulom el senkinek. Hogy hazudsz.


(.méghozzá minden percben.)