2013. október 16., szerda

Érzem

Hogy nem fojtogat éjjelente a felismerés, ne gondold. Hogy gúzsba kötött karjaim nem fonnám inkább derekad köré, ó ne! S tán még azt se, hogy – a hosszan tartó némaságtól – nem remeg számtalanszor ajkamon az elképzelt párbeszéd.

Időnként, ha elég hosszan révedek befelé, arcodra képzelem a szélben táncoló muskátli árnyékát és minden ottfelejtett érintést. Olyankor tudom, hogyan lehetnék egyszerre itt, az anyagban, és közben óhatatlanul a semmiben testet öltve a minden. Tudom, hol van önnön láncom minden egyes szemének zsákútja, és a magányban a találkozás. És hozzád szegődve, Hervay, „lázítok (…) a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen (…)”, részben megmutatkozott lényünk ellen, amely a ki nem mondott szavakat ölelve néha meghal a levegőben. A kölcsönkapott erő és mérhetetlen oltalom talán visszajár, de mondd: te, te ott majd, ha mindez véget ér… még megtalálsz?

Behunyt szemhéjamon át a fényt keresem, és tudom.

Tudom, hogy gondolod.   

2013. május 31., péntek

Fohász

Legyen uram és istenem, legyen totemem, védőszentem, földre szállt és megtestesült, legyen egy velem: a létem. Távolról kísérje emelkedő és mélyrepülésem, rántson vissza, ha megtévedtem, hogy ne fájjon annyira hazaérkezésem. Adjon mindig annyit, amennyit megbírok: türelmet, gerincet, alázatot és némi szerénységet. Szeretetet és hamuba sült pogácsát az útra, látást és tudást hogy ne vesztődjek el újra és újra. Adjon lágy ösvényt, amit biztosan látok, és ahova mindig visszatalálok, ahova tudom, vég nélkül visszavártok. Építsen csatornát is belém, hadd peregjen messzi, ami nem tapadhat, hogy elengedjem, ami már nem maradhat. 

Adjon nyelvet, hogy általa gyógyítani tudjak, és adjon éles elmét, hogy emlékeimbe rajzoljalak. Adjon magányt és időt, hitet és teljességet. Ne kíméljen, sújtson és leckéztessen: állítson elém egyenlő küzdelmet, félelmet, magas gátakat és sötét tengereket. 
És ez az uram-istenem-totemem-védőszentem legyen a lét(el)em: a test-vérem.

Könyörgöm, legyen fény.

2013. május 19., vasárnap

Köszönöm.


Melletted megtanultam milyen lenni.

Hogy milyen illatodhoz nőni, rezdülésből tudni, szemedben csodákat látni, hangtalanul kiabálni. Kicsit boldognak, fáradtnak, esténként elvétve görcsösnek, hogy milyen párnának, ölelésnek, de főként titoknak lenni. Megtanultam cigit sodorni, nem reggelizni, fűben ázni, padlón feküdni, segget rázva táncolni, aztán szétesni. Megalázkodni és elégedni, elhasználódni, nem érezni és élvezni.

Játszani, ötször esni és hatszor kelni föl, bocsájtani, szerepelni, várni akkor is, ha nincs értelme. Megtanultam kedves lenni, időt sokba osztani, elhallgatni, szoknyában járni, közben nem, aztán meg gyorsan elaludni. Megtanultam, milyen előtted, zárt ajtóknál állni, fejet hajtani és távolról még lenni. Egy kattintással minden fényforrást megszüntetni, fázni, beszélni, közben meg rá(d-m)csodálkozni.

Melletted megtanultam, milyen nem veled, és mégis mindig benned lenni.

2013. február 11., hétfő

é. sz. 45° 40′, k. h. 25°



Fekete doboz van bennem. Ha egyszer nagyon elragadtatnám magam a (vissza)röpülés gyönyörétől, mint ahogyan azt belénk táplálták a fentiek, és már nem rángat vissza fájdalmas zökkenéssel az ébredés, akkor bizonyára száguldani fogok. Fékezhetetlenül közel, egyben mégis a lehető legtávolabb magamtól. És még csak kenyérkockákra, de a készséges Ariadné fonalára sem lesz szükségem, hogy visszataláljak, hiszen veleszülettem az úttal.

Ütés és tűzálló fekete doboz van bennem, felcímkézett, óvva őrzött fiókokkal, a legjobb technikával. A részecskék szükség szerint alakíthatóak, és nem csak az elmúlt 24 órát rögzítik, hanem a mindentől lecsupaszított, teljes anyagot. Persze így azon is elgondolkodtam, hogy majd utolsó perceimben – amikor azt mondják, elkerülhetetlenül lepereg minden doboz tartalma - mégis mit fogok rávetíteni egy gyűrött lepedőre a könyvespolc előtt. Veleszülettem az életemmel, így értelmét veszíti. Inkább szólok, ha repülni indultam, hogy ne az óceán mélyén, vagy egy sziklának csattanva, de még a kimosott ruhák között se kutass. És nem viszek magammal sem morzsát, sem lenkötelet, mert így biztosan tudlak, és így fogsz majd te is engem.

Amint lezuhantam.

2012. november 18., vasárnap

Tél


Magból fogantam. Kora tavasz volt, a nap még csak pislákolt a házakon át, ott azonban, ahol álltunk, mérhetetlen nagy harcoknak helyén, most levélbimbó fakadt. Levélbimbó fakadt, aztán karnyújtások nőttek, és összefonódtunk. Ott csemeteltem velük, míg hozzáokultam az életemhez. Polkáztak rajtunk a bogarak, arcon ütött a fagy, meg- megsimogatott a ragya és a mindenféle istenáldása, mi mégis nagy délcegen tűrtük, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Közben kivágtak párat közülünk, számoltuk is búsan köreiket, hogy hány évet köszönhettünk nekik. Nem eleget. Egyet azonban megtanultunk… elengedni.

Időnként megválunk magunktól. Időnként megválunk egymástól is, ha kell, meztelenek vagyunk, csupaszok, mint ahogyan gyökereztünk. Reszketünk, némán még közelebb húzódunk egymáshoz, és várjuk a megváltást. Kicsit soká jön, pattogzik már a bőrünk is lefele, hiszen régen elhullattuk már a fölösleget, de mielőtt elvéreznénk – pontban akkor, egy perccel sem korábban - mindig megjelenik. „Az út kétszer olyan hosszú”, mondta, mielőtt meghalt, de azóta rájöttünk, hogy körkörös is egyben, és nem mindig ér vég(et).

Fa vagyok – ölelj körül.

Fa vagyok és itt a tél – kicsit meghalok.

2012. október 23., kedd

Szeret, nem szeret


“Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.”
(Aztán elfogynak a szirmok, és a kettőből már csak egy marad.)



Ha van pénz, akkor vele együtt van már minden. Bicikli, zenelejátszó, számítógép, fényképezőgép, az első telefon és cédé. Kistányéron felszolgált, azonos szeletekre vágott, meghámozott alma, vagy minipizza ,“Olyan igazi Harmopanos, a kedvenced Putyikám” – mondogatta, és ha nem feküdtem volna mellkasán a szívrohama után, vagy nem lógándoztam volna rozoga ARO-ja tetején, talán sosem tudtam volna, amit tudtam.


Kihúzta két fogam is, tiszta erejéből, én meg lerúgtam a tartóállványát. Dühösen elrohant.


Életében nem küzdött senkiért ennyit, mint értem, és ha ő maga állítja, az valami emberfeletti erő lehetett. Szivárványok vannak a szemében, ezt sem ő találta ki, én láttam, bizony, és jéghegyeket másztunk meg együtt – kettőt léptünk előre, egyet vissza, és még úgyis sikerült –. Én vagyok a kicsi, mondogatják. Ő meg… csak bámul rám, és meg sem kell szólalnia, hiszen tudja, hogy tudom.


Átfogta a derekát a szűk folyósón, és azt mondta “Ő itt a nőm.” Mindenki kacagott. Rajtam.


Az idő nem létezik, és talán semmi sem abban a formában, ahogy láttatják. Mosolyogtunk, aztán kis időre függés lett belőle, mert olyan nagyonjó volt ázni, élni, neki írni. Egymás mellett bölccsé válunk, mondogatja, aztán tizenakárhány évet köpünk át a csűr felett. Ő az én valamim, tudom.


Nem akarták velem tölteni az új év estéjét, mert puffogós vagyok.
(Megették az eperlekvárom, és hazaindultam.)


Neki meg ,csücsök, édesapámé, bingyő, lányom, kincsem, szivem, tesóm, titti, pitsa vagyok, és ezt mind-mind tudom.


“Nélküled minden könnyebb.”





Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret.

Már csak egy maradt.

2012. szeptember 8., szombat

Irónia


Ha vakarom, viszket. Ha viszket, kicsit fáj. Ha kicsit fáj, már feladom. Ha feladom, hülyeség. Ha hülyeség, attól még akarom. Ha akarom, nem lehet. Ha lehet, már késő. Ha késő, nem illik. Ha nem illik, azért megpróbálom. Ha megpróbálom, sikerülhet. Ha sikerülhet, megijedek. Ha megijedek, lenézek. Ha lenézek, mélybe esek. Ha mélybe esek, felébredek. Ha felébredek, élek. Ha élek, szeretek. Ha szeretek, bármi történhet. Ha bármi történhet, tanulok. Ha tanulok, tudok. Ha tudok, te is. Ha te is, nem kellenek szavak. Ha szavak kellenek, megyek. Ha megyek, nem jövök. Ha jövök, várjál. Ha vársz, integetek. Ha integetek, búcsúzom. Ha búcsúzom, elengedlek. Ha elengedlek, felálltam. Ha felálltam, erős vagyok. Ha erős vagyok, gyanús. Ha gyanús, tán nem igaz. Ha nem igaz, miért hiszed?

Talán mert te is tudod, ha vakarod, lehet épp nem viszket.

2012. június 16., szombat

Karma


Időhöz türelem, türelemhez rózsa, emberhez társ, képhez a keret, sarokra kurva, kávémba tej, sínre az élet, a buszon a bérlet, rétre virág, szívhez aggodalom, szépálomhoz csípős bolhák, angyalok földre, zokniba láb, útra az ösvény, egy hely mellém, kádba szívdobbanás, fülbesúgás, szavak a papírra, pirospozsgához kenyérkaré, zsebembe folt, ingre csók, fára paszuly, tóba aranyhal, szerencséhez tehénszar, szegés a törvényhez, sebhez a nyelv, lélekbe furdalás, kákára csomó, tükörhöz hét év, szélbe esernyő, láb alá szilánk, tengerbe apadás, egy fába erdő, szembe gerenda, útra morzsa, hogy visszatalálj.

Időhöz feledés, szerelemhez tabletta, hóhoz a hamu, szívbe takarítás, érintéshez rebbenés, szélben függöny, csendhez a légy, fejlődéshez változás, testbe víz, vénségre báj, ágy közepébe rugó, ablakra ujjlenyomat, szájszélében maszat, kemény fa fejszéhez, esethez történés, rókához herceg, zöld lámpához pötyögés, hogy akkor is haladj, ha nem látsz.

Időhöz engedés, kanálba fúlás, tű a kazalban, nyomásra vörösbor, hasamon nap, fejbe szög, előítélethez pillantás, kaszához halál.

jár.

2012. április 8., vasárnap

(Neg)édes

Nem sírok, csak épp tormát reszelek, vöröshagymát is vágok mellé, és még be is ment valami a szemembe, jaj. A szomszéd nő nincs kómában, csupán úgy döntött, egy huzamban alussza le életének összes nyolc óráját, és Mama csak pihen mesemondás közben. Nem veszekszünk, csak hangosan beszélgetünk, majd hirtelen sok dolgom lesz a fürdőszobában, neki máshol. Működik, de ma rossz napunk van. Szeretlek, de erre most nincs időm. Nem szeretem, csak megszoktam a maceráit, és különben is jobb, mint egyedül. Nem ragaszkodom a komfort zónámhoz, de tűnj innen. Az aranyhal nem döglött meg, csak sütteti a hasát a víz tetején. Boldog vagyok, csak épp fránya az időjárás. Finom, de nem kérek többet, köszönöm. Ez nem való, csak álmodom. Nem goromba szegény, otthonról hozza, szeretethiányos, fáradt, ilyen ő, hagyd. Most jó, de ki tudja meddig. Nincs idő, mégis elkésel. Utálod, de kell a pénz(e). Mosolyogsz, ám fogad között a kaktusz. Otthon voltam, közben ádehogy, te kis naív. Megbocsájtom, de nem felejtem. Elfelejtem, mégis ott van. Kedvencem, csak épp nem jut eszembe a neve. Összeköt vele a tél, úgy teszünk, mintha mégsem. Hiányzik, de nemár. Nem baj, aztán fél napig néma. Jó vicc, de nem értem. Berúgtam merénolyantökös (ugyeugye?), pedig nem bírom. Ünnepelünk, mit is? Tudtam, hogy tegnap, csak nem volt lehetőségem. Nem hallottalak, nem láttam, nem, tényleg? Hirtelen mennem kell, majd folytatjuk, aztán sohasem. Szép napot, rohadnál meg.

Ez a mi titkunk, és nem árulom el senkinek. Hogy hazudsz.


(.méghozzá minden percben.)

2012. április 7., szombat

K., az üreg

- Képzeld, tudok egy lábon korcsolyázni, és virágokat festeni, és már megtanultam a Süss fel napot is furulyázni, és képzeld van új szeretőm, A., akivel már kézen fogva járunk az utcán, de a többiek még nem tudják. Pszt, ne is mondd senkinek, jó? K., nehogy eláruld valakinek, hogy nekem van új szeretőm, akivel kézen fogva járunk az utcán. És képzeld voltunk a pékségben, meglátogattuk a kenyereket, de nem kaptunk nápolyszeletet, ó. Van rágód, K.? Úgy kívánom, júj, köszi. Honnan van? Együtt alszunk ma? Holnap jön a bolyhos, fehér, dél körül, tudod? K., tudod? De együtt alszunk? Az emeleten, a földön, és titokban játszunk majd, a sötétben játszunk, halkan. Jó? K., jó lesz? Hiányoztál, K. szagod van, mmm. Úgy várom a keddet, ugye együtt leszünk? A jövő héten csak ketten leszünk itthon. És vigyázol rám, igaz? Úgy vártalak. Boldogat, tetszik? Most már van saját fád. Jaj, képzeld beszélek álmomban, és visítok is. Te horkolsz? Vöcsök vagyok, nééézd.

- Milyen ügyes vagy, cicám. Nem mondom senkinek, dehogy mondom. Tessék. Nincs kedvem pokrócokat, paplanokat rázni ma, és nem játszunk a sötétben, nem szabad. És ö(ü)reg vagyok már ehhez. Együtt leszünk, igen, vigyázok rád. A fa nagyon édes, horkolok, ha fáradt vagyok. Fáradt vagyok, most ne ölelj, ne nyálazz össze, vedd a kezed onnan! Ó.

Bocsáss meg. (Holnap gyűjtök veled bogarakat az udvaron.)

2012. március 28., szerda

Ha.

- Olyan szandált kellene venned, ami jól tartja a bokádat, merthát ne feledd: közeleg a világvége! – mosolygott álmos szemembe, majd rágyújtott a lassan égő Dunhilljére.

- Hülye vagy! – ellenkeztem tündöklő értelemmel, majd magamban még elismételtem párszor: nem, nem, nemnemnem. Egy óvatlan pillanatban aztán már akár magamnak is mondhattam volna, mekkora hülye vagyok, hiszen miért is ne lehetne világvége? Mert nem éltem eleget? Nem lettem világhírű kötéltáncos, és nem tudom, a bűvész hogyan fűrészeli ketté a dobozban pihenő strasszruhás fehérnépet? Nem szívtam bőrszivart és még sohasem esett ki egyetlen nap sem az emlékezetemből? Mert évek óta nem ettem degeszre magam, és nem tanultam meg kérni?

(Ó, ne nevettes, K.)

...

- De tényleg... mi mindent csinálnál, ha tudnád, hogy? Mi lenne az első? – szakított félbe újból.

Még időben , hiszen épp töltetlen pisztolyt tartottam K. tarkójához, tartottam a fejét a víz fölött, majd átvetettem a kötelet a függönyrúdon, hogy időben leszakadhasson, de minimum a mellkasán ugráltam dühöngve.

Ja, és hogy mit csinálnék, ha világvége? Kivennék egy szál cigit a dobozodból, majd hatodik próbálkozásra meggyújtanám, mélyen beleszívnék, és félig nyitott ajkakkal füstöt eregetve mosolyognék bele álmos szemeidbe.

2012. február 29., szerda

február.

A hányást leggyakrabban a tisztálkodás során lenyelt szőr és szennyezőanyagok okozzák. Ha a hányás egyszer fordul elő, akár jelentéktelen is lehet, de ha ismétlődő hányásról van szó, annak már komolyabb okai is lehetnek. Hányás esetén a gyomorban felgyülemlett, megemészthetetlen elemek egymáshoz tapadva pihepuha, nyálkás pamacsként távoznak az állat testéből. Akad olyan is, amelyik szereti behabzsolni az ételt, és a még megemésztetlen táplálékot rendszerint egyből kihányja, de okozhatja a hányást a társakkal való vita, vagy egy egészen egyszerű környezetváltozás is. Ha az állapot rövid időn belül nem változik, forduljunk állatorvoshoz.

………………………………………………………………………………………………………………………………………….

Én napokig nyaldostam a gennyesre fertőződött sebeim, ültem a kihűlt csempekályha szélén, nyelvem hegyét meg próbáltam pontosan behelyezni a friss húst rejtő üregbe, és finoman bár, egészen finoman (még szép, hiszen magamról van szó), de órák hosszat csak nyalogattam, hátha egyszercsak elmúlik. Aztán úgy hat óra tájban hányni kellett volna, szőrgumót, meg nemvagyokelégnekedeket, meg fűszálakat, aztán szappandarabokat buborékká böfögni, és visszahullani a bájos közönybe. Nem sikerült, idétlenül csak nyálfoltokat hagytam mindenhol, amerre jártam, és a nyelvem úgy elállt, hogy napokig beszélni sem tudtam, még azt sem éreztem, amikor egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Igen, lenyeltem a saját nyelvem, hát sajnálj. Én már nem tudom magam.

2012. február 22., szerda

egy.

Minden eggyel kezdődik, és minden egy… meg egy, és az már kettő. És így tovább, de az egyen van a lényeg.

Nos volt egy ébredés, amolyan szokásos reggelen, amikor hideg az orrom hegye, lábujjam padlóérintésével meg minden melegségem a paplan alatt felejtem. És nem elég a hideg kávé a főző alján, hát készítek egy újat, az meg szétfröcsköli magát mindenhová, és nagy álmosan nyalogathatom a nyomait. Odakinn sápadt egek, és megkeserült fák (és a kövek alatt ki nem bújt virágok), még jobban fázom. Nem találom a helyem, hát köpenyemet szorosabbra fogva a konyha mellett döntök. Ott ülsz egy halom szennyes ruha tetején, amelyeket tegnap válogattunk ki, te is köztük voltál, emlékszem: negédesen mosolyogva négybe fogtalak össze, és téged helyeztelek legalul. Kegyetlenül kidugtad az egyik ujjad, majd szerre a többit is. Azt tervezted, hogy majd kiugrasz közüle, mint a szexi hölgyek a tortából szoktak (szívrohamot kaptam volna), ám minekutána sokáig várattam magamra, kimásztál, és felültél a tetejére. Tegnap még kacagtunk, belefúrtad az orrod a nyakamba, magadba szívtál, éltük a hitt tavaszt,

ma azonban cseppet sem vicces.

HAGYJ!

Minden eggyel kezdődik, igen, amiből kettő is lehet, de ritkán lesz az, mert az egyen van a lényeg. Az ébredés meg a várakozás arányán.

2012. január 18., szerda

Prepay

Rég találkoztunk, tudom, hozzám vághatod, nem bánom, már hogybánnám, mikor még késtem is. Utálod. Ma estére azonban szabaddá tettem magam neked, mégsem tudsz mit kezdeni velem. – Megszoktam a hiányod. – mormolod halkan magad elé révedve, majd óvatosan rám tekintesz, és úgy folytatod a kínzást: - Mégis mit vártál? - Nekem meg persze fogalmam sincs afelől, hogy mit vártam, sőt azt sem tudom, mit keresek itt. Rohannék. (Áh, édes dezsávú.)

De előled nem lehet, mindig tudod, épp hol Ó-lálkodom, akkor meg mi értelme. Az is előfordult már, nem is egyszer, hogy napokra eltűntem (hittedte), pedig csak a mosókonyhában voltam, lábam a dohányzóasztal szélén, a mosásra várva lepörgött előttem mindaz, amit együtt éltünk át. Tán hetente próbállak elérni – ritkán, nézd el nekem -, ki is csengsz néha, de aztán rögtön megszólal a robot: „Nu ai suficient credit. Te rog reîncarcă-te până la perioada de grație.”

Még mindig kereslek, K! (És még mindig van időnk, tudom, hisz hosszúprogramra raktalak.)

2012. január 13., péntek

Teremtéstörténet

Úgy tartják: a magasságos hét nap alatt teremtette a világot. Először teremté az eget és a földet, méghozzá olyan sötétségben, ahol nyugodtan lebeghettek a lelkek a vizek fölött. Aztán jött a világosság, és ennek mintájára a nappalok és éjszakák, ég és föld, tenger, fű meg gyümölcsfák, igen, gyümölcsfák is. Aztán harmadnapra a fennvaló úgy döntött, éjszaka sem hagyja kukksötétben a földet, hát világító testek lettek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától. Mindezek után értelemszerűen már csak az állatok, no meg az ember következett.

Nos… talán ide vezethető vissza mindenikünk léte, de nem is ez a lényeg, hiszen én csak azt akartam mondani neked, hogy megváltottál. Pontosan hét nap alatt. És hogy mi történt mindezen idő alatt – kérdeznéd már megint – pedig nem tudom. Csak arra emlékszem, amikor orromba leheltél, és én felébredtem.

Azóta hetedik nap van. A teremtés szünetel.

(Mi mégis ott táncolunk mezítelen a vizek felett.)


.KÖSZÖNÖM.

2011. december 17., szombat

61. oldal

Feketét mostam 40 fokon, mert úgy szokás ám. Többször is rámszóltál, hogy ne felejtsem a csövet kivezetni a kádba, mert aztán megint összefröcsköLöm magam és ráadásul megint feljön majd a szomszéd, hogy leázott a fala. (Már lÁtom is, ahogy lobogtatja a törvényszéki végzést a lépcsőfordulóban.) Idegesítettél, és én dohogtam. TeljeS valómban remegtem, és feldúltságomban alig jutottam levegőhöz. A cSőböl már csöpögött a sötét maszlag.

„This is the beginning of a beautiful...” – kiáltanám mohón az arcodba, ha épp tudnám: kinekamineka, és hogy egyáltalán kezdet-e, avagy épp vég(e)zet. Nó, de nem erről akartam én beszélni, hanem a kis undorító papírgalacsinról, amelyet a hátsó zsebemben találtam.

Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy én kitéptemMa használati utasításomból pár oldalt, és még miszlikre is szaggattam? De tudod-e te azt, hogy tettem mindezt azért, hogy az én saját, külön bejáratú programomnak ne legyen maradandó nyoma. Öhöm, nem adom meg ezt az élvezetet senkinek, nem én. Napokat töltöttem vele, míG minden egyes apró fecni a helyére került, szinte lefordultam a kád szélÉről, amikor tudatosult bennem, hogy a kiírtott 61. oldalt tartom az ujjaim között.

Másnap kiöntött a Fekete Tenger, és elmosta a nyűgös szomszédot, a macskákat a jól kitappancsolt ösvényről, elmosta a csövet is, pedig egy darabig az még ott táncolt a felszínen. Én a partról integettem neki, majd elkötöttem a köldököm.

(...ha nem érted, olvasd tán el a szívtakarítást is...)

2011. november 17., csütörtök

Tied vagyok.

Belerévedtem a semmibe, mint ahogyan az amolyan hűs, őszvégi kordélutánokon szokás, a korlátnak dőlve fagyos lábujjaim tornáztattam a már-már évszakjamúlt félcipőben. Magam elé tekintettem, majd cseppet sem óvatosan előlről hátrafele végigpásztáztam az utasokat. Közhely jön, de várd meg a végét. Természetesen temérdek különböző szempár (zöld, beesett, mély, öreg, stb.), orrok és rúzsokba tapadó hajszál-fergeteg fogadott, én meg álltam és csodáltam a látványt.

Lényegtelen pillanat volt, mégis rájöttem, hogy a tied vagyok. Születésemtől fogva tied, senki másé, és mégsem unlak. Sőt. Úgy érzem nem ismerlek eléggé, téged nem, s ez épp elég bizonytalanságra ad okot. Sokszor nem vagy velem, én mégsem hiányollak, jó így, hisz tudod: nem szeretek kötődni. Emlékszem, amikor kitaláltad, hogy köztünk egészen másfajta kötődés van, mégis időbe telt, mire megtanultalak lazán kezelni.

Miután úgy döntöttem, megtartalak, betanítottam neked az összes hasznos utasítást, a helyzet- és hangulatfüggő cselekedetsorozatokat, magamhoz neveltelek. Tökéletlen vagy, de sokat fejlődtél, mióta utoljára számonkértelek. (Büszke.) „Látok benned potenciált” – mondaná L., és nyilván igaza van, eddig, ha saját önszántadból tettél valamit, nem okoztál csalódást. Ellentmondásos vagy, amolyan egyensúlyban levő ingadozás, és eltakarod a szemed, ha rádsüt a nap. – Nem versz át! – (S ámbár nem szeretlek, ígérem neked, hogy igyekszem. Táncoljunk...)

Tornáztattam a megfagyott lábujjaim az évszakjamúlt félcipőben, sötétzöld sálam előreomlott, én pedig egy kecses hátradobással megpillantottam magam a ködös ablakban. Rám mosolyogtál.

2011. november 8., kedd

Tün(r)emény

Soká vártam rá, hogy előbuggyanjon belőlem, képzeld: hülyén több éven át cipeltem magamban, mígnem apró gumókként be nem fészkelte magát a lapockáim alá, a ki nem nőtt piheszárnyaim helyére. Jó mélyre, a csontok és a mindenféle drága szövetek, rostok alá, szervezett lánccá rendeződve, hogy még csak egy egészen kicsit se lehessen hozzáférni. Nem akadt más választásom: meg kellett hát szülnöm. Fájdalmas folyamat volt, bizonyám, de amikor addig „féltve” őrzött, megkövült magzatom, a Bizonytalanság, tapogatózva fényre derült, felbuzdulva a nagy szabaduláson hömpölyögve tört elő. Elcsitítottam a gondolataim. (Már fájt.)

Addig folydogált kifele, míg többé nem fedte a valóságot, eltávolodott tőle – főként a saját verziómtól –, deli lidércként átimbolygott más, színesebb területekre, én meg eme hatalmas tünemény-játék következtében egyedül maradtam. Csak ültem ott, élesen behatárolt földrajzi koordináták között, magára hagyatott, elernyedt érzékcsápokkal, magzatom bizonytalan vizének utolsó cseppjeiben.

Hát ezért kínlódtam oly sok időn át, hogy most, hogy egy csapásra leterítettem, máris hiányozzon? Beismerem, eltúlzott reakció volt tőlem, hiszen a szertefoszlott ködben még fájdalmasabbak a körvonalak, de felismerésem rávezetett arra, hogy a világ az ellentétek révén teljes. Hogy ahogy a fény érvényesüléséhez szükséges a sötét, a meleghez a hideg, ésatöbbi, úgy a legnagyobb bizonytalanság is elvezethet egy megrendíthetetlen mértékű bizonyossághoz. Talán ez az egyetlen mód.

Azóta szabad vagyok, érzem még az illatát az alkaromon, de nem ragaszkodom foggal-körömmel hozzá, hiszen ki tudja, meddig marad enyém. Egy ideje nem nyomorgatom, így visszaköltözött belém, képzeld rátelepedett a jobb szememre, és úgy döntött: marad. Bármilyen ironikus is legyen hát: Bizonytalanság van. Ez biztos. (A napokban be is mutatom neked, ha akarod.)

2011. október 19., szerda

Link-kereskedőknek

A soft link egy speciális fájltípust jelöl, amely valójában egy hivatkozás egy másik fájlra vagy könyvtárra. A hard linkektől eltérően a soft linkek nem közvetlenül mutatnak adatra, hanem egy elérési útvonalat tartalmaznak, amelyből a rendszer képes egy hard linket vagy más soft linket beazonosítani. Ennek megfelelően a soft link egy felhasználó által való törlése nincs hatással az általa mutatott fájlra. És ez még mind semmi (főleg az amolyan laikus számítás-technikusoknak, mint amilyen jómagam volnék), hiszen soft linkekkel lehet másik fájlrendszerben lévő objektumra is hivatkozni. (*köszönet google*)

Na… ne nézz Hát nem érted? Kedves… felettébb meglepő, de linkekből állunk, olyan külső és belső láncszemekből, amelyeknek léte tagadhatatlan. Látogatottságunk kifejezetten exhibicionizmusunkból, abbéli istenadta tehetségünkből adódik, hogy milyen füleket tárunk a közönség elé, milyen divatos hívószavakat emelünk ki a több ezer konzum közül. Jól mondtam, igen, tehetség. Hiszen nem mindegy hogyan, hány és milyen férőhelyes fiókokban tárolod önmagad, hogy mekkora teret biztosítasz, illetve ezt a teret hogyan osztod be a hard linkjeid között, és végül (és mert a közhely megkívánná, hát visszavágok: igenis utolsósorban), hogy a gyöngédebb láncszemeid mikhez-kikhez fűzöd, milyen érzésélményekből táplálod őket szép fényessé, töretlenné. Olyan töretlenné, mígnem azok is kőkemény, igazi bőrdzsekis hard linkekké nem válnak.

Nosza, pontosan ide akartam kilyukadni. Bután tálcán hordjuk a szerveinket, külön az agyunkat, külön-külön a két szemünket, fülünket, tán még az orrlyukaink is, de külön a szívünket, s ezzel együtt a májunkat, a beleinket. Nem kell megdolgozni érte, tessék. Ó, ti link alakok, könnyű dolgotok lehet.

2011. október 5., szerda

Egyszer volt, hol nem volt

A kishitűség, a racionalitás, a konformizmus az emberiség gyilkosai.

Önfeledt, Csodaországbeli élet helyett paplansírba temetett álmok. Nem hiszem, nem tudom, nem akarom, nem megy. Így sem, úgy sem, azért, mert, de egyszerűen nem, és kész.

A képzeletnek szappanoperákkal kimosott agyak szabnak határt, akik ügyes kis trükkjeikkel eltakarják szemünk elől az igazságot. Rabszolgák vagyunk, foglyok, hasonmások egy sajátos, gondosan kiépített stratégiájú rendszerben.

Közös erővel éltetjük a kórt, összpontosítunk a negatívumra, a felszínre, az előregyártott reakciók sikerességére, hátha elfeledteti velünk, hogy ez másképp is lehetne. Valahol az Óperenciás tengeren is túl.

De ez itt nem a csodára, nem a szerelemre, nem a játékra, le a jótékonysággal, le a vallással, a világmegváltókkal, a titokkal, a lehetőségek mámorával, a véletlenek szépségével. Le a kapcsolatokkal, a feltétel nélküli cselekedetekkel, az egyénnel, a spontaneitással és szabadsággal.

Arra teremttettünk, hogy megéljük a lét örömét, szárnyakkal születünk, mégis földhöz ragadva halunk meg. A mese vége pedig boldogan nélkül csupán: Éltek… haltak.